Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-05-01 / 5-6. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD Willem Van’t Spijker: Kálvin élete és teológiája (Folytatás múlt számunkból) 7. Sebastian Castellio Míg a nehéz időkben végzett lelkigondozás ügye nézeteltérést okozott a tanács és a lelkészek között, amikor a tanítás egysége forgott kockán, a szembenálló felek egyesült erővel léptek fel. 1543-ban az egyik lelkészi állást az a Sebastian Castellio pályázta meg, akit Kálvin klasszikus filológusként még Strasbourgban ismert meg. A genfi gimnáziumban is ő szerzett számára állást. Castellio a katedrát most szószékre szerette volna folcserélni. A lelkészválasztás 1541-ben meghatározott menete szerinti beszélgetésben Castellio kétségbe vonta az Énekek éneke kanonikus voltát: szerinte ez a könyv nem más, mint egy frivol szerelmi költemény, amit Salamon még fiatal korában írt. Emellett Jézus pokolra szállását is Kálvintól eltérő módon értelmezte, és erről a kérdésről nyilvános vitát kezdeményezett a reformátorral. Ezt a tanács nem engedélyezte, ehelyett azt javasolta, hogy a lelkészkörrel vitassa meg a kérdést. Mivel nem sikerült egyetértésre jutni vele, a lelkészek nem javasolták a lelkészi tisztségre való kinevezését. Castellio elhagyta a várost - Kálvin és a genfi lelkészek ajánlásával, melyben igazolták, hogy alkalmas az iskolai magiszteri tisztség betöltésére. Nevéhez nem tapadt a tiszta tanítás megsértése vagy méltatlan életvitel vádja: Kálvin nem akarta, hogy valakit eretnekként kezeljenek csak azért, mert másként értelmezi a pokolra szállást. „Nem ítéljük el azokat az egyházakat, ahol egyes dolgokat másként értelmeznek, mint mi. Csak azért aggódunk, nehogy egy eltérő magyarázatból nagy baj származzék.” Nem az Apostoli Hitvallás értelmezésének az ügye volt a döntő kérdés, az Énekek éneke kanonikus voltának a kérdése viszont már többet nyomott a latban. Kálvin ebben az ügyben határozott álláspontot képviselt. Az Énekek énekét az egyházban mindenütt az Ószövetség részeként, a 45. zsoltár értelme szerinti menyegzői énekként kezelik. Nem szabad megengedni, hogy ebben a kérdésben egymásnak ellentmondó vélemények éljenek egymás mellett a genfi egyházban, mivel ez az embereket csak összezavarná. Castelliónak tehát el kellett hagynia Genfet. Később a bázeli egyetemen kapott katedrát, és jeles bibliafordítóként szerzett nevet magánk. Lobbanékony genfi önmagához képest az egyház egyetemességének igencsak nagyvonalú képviselője lett belőle. Kálvin tíz évvel később, Szervét perével kapcsolatosan találkozik majd újra Castellióval. Az az álláspont, amit Kálvin Castellióval kapcsolatban képviselt, abból az alapvető szemléletből fakadt, hogy a lelkészek között a keresztyén tanítás egysége elsődleges fontosságú. A genfi egyház egész szervezete azon a meggyőződésen alapult, hogy a Szentírásé az első és az utolsó szó, mivel maga Krisztus ezen az úton gyakorolja királyi uralmát. Kálvin számára ez volt küldetésének célja: a „krisztokrácia” megvalósítása. Személyes tevékenysége az egyházi és világi területeken egyaránt egy mindenre kiterjedő vallási-pedagógiai koncepciót szolgált. Kálvin számára a katolicizmus elutasítása nem a végcél, hanem csupán az építkezés (aedificatio) kezdete volt, amelynek a végső célja Krisztus uralma. Az egyház és az állam szolgálata a Szentírás normája szerint kell, történjen, az írás magyarázata pedig a lelkészek feladata - Kálvin vezetésével. Az egyház, mint corpus Christi (Krisztus teste) és a társadalom, mint corpus christianum (keresztyén testület) között feszültség keletkezett. Luther tanítása a kétféle birodalomról Genfben máshogy működött, mint Szászországban. Kálvin arra a meggyőződésre jutott, hogy mindkét birodalom ugyanannak az egy Úrnak kell, hogy alávesse magát. Meg volt róla győződve, hogy az Úr hangját ő értelmezi helyesen - csakhogy ezzel nem mindenki értett egyet. VIII. Genf 1546-1555: Krízis 1. Pierre Ameaux Az már 1546-ban világossá vált, hogy Kálvin visszatérésével nem szűnik meg minden feszültség a genfi köztársaságban. Sőt: új problémák is jelentkeztek. Kálvin 1545-ben ezt írta Viretnek a tanácsi választásokkal kapcsolatban: „Nem tudom, mit remélhetek. Krisztusra hivatkoznak, de Krisztus nélkül akarnak uralkodni.” 1546 elején pedig - ugyancsak Viretnek írt levelében - így fogalmazott: „Idegen vagyok ebben a városban,” s ez a panasza a későbbiekben még gyakran visszatér. Ugyanebben az évben konfliktus alakult ki a tanács egyik tekintélyes tagjával, és ez az eset hordoz néhány olyan motívumot, ami jellemző lesz a következő évtizedre nézve is. Pierre Ameaux a Kistanács tagja volt. Korábban egy játékkártyákat gyártó vállalkozás tulajdonosa volt, de az új helyzetben le kellett mondania erről a tevékenységéről. A konfliktus kirobbanását felesége okozta, aki kicsapongásával válásra kényszerítette tekintélyes férjét: kóros rajongázásában minden férfira potenciális férjeként tekintett. Kálvin engedélyezni akarta a válást, miután saját maga is - házas ember létére - tárgyává vált a nő vágyainak, a tanács azonban sokáig ragaszkodott a házasfelek békítéséhez. Ameaux nem volt hajlandó békülni, a válást kimondták. Időközben viszont napvilágra került, hogy Ameaux - baráti körben - sértő megjegyzéseket tett a magisztrátus tagjaira, és mindenekelőtt a Kálvin vezette Egyháztanácsra. Mindez egy zártkörű asztaltársaságban hangzott el, ahol a bor is bőséggel folyt: Kálvin is úgy vélte, Ameaux nem volt teljes mértékben beszámítható állapotban. Kálvin nem akart haragtartónak mutatkozni, bírái előtt békülékeny álláspontot képviselt, azt azonban mindenképpen el szerette volna érni, hogy az ellene felhozott vádakat maradéktalanul tisztázzák, s hogy Krisztus dicsősége semmiképp ne csorbuljon. Ameaux ominózus szavai szerint Kálvin rossz ember, idegen (pikárdiai), és hamis tanításokat hirdet. Kálvinnak kiváltképp az első és az utolsó vád esett rosszul. A tanácsban a vita egyre hevesebbé vált. Voltak, akik úgy vélték, le lehetne zárni az ügyet, ha Ameaux elismerné a vétkét, mások a tanítás tekintélyének védelmében Kálvin mellé álltak: az Egyháztanáccsal együtt olyan fenyítési formát javasoltak, ami megakadályozhatja az egyházban a további vitákat. Ameaux-t végül arra ítélték, hogy alsóruhában, fáklyával a kezében járjon körbe a városon, és kérje Isten, a tanács és - Kálvinnal együtt
