Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1-2. szám
16 CALVIN SYNOD HERALD Reménykedés Folytatás a 15. oldalról a további harcot és átadta a vezetést a fiatal Józsuénak, mondván, „Légy erős és bátor, mert te fogsz bemenni ezzel a néppel arra a földre, amelyet az Úr esküvel ígért oda atyáinknak, és te osztod azt fel majd közöttük. Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled.” Gyönyörű példája ez annak, hogy az Isten embere miként nézzen szembe a nyugdíjjal és a halállal. Mózes feladja a további küzdelmet és rábízza sorsát az Istenre. Az újszövetségben számtalan példát találunk erre. A legszebb közülük talán a búza és konkoly példája. Az ellenség bosszúból konkolyt vet a búzaföldbe. A kettő együtt nő. Amikor láthatóvá lesz a búza is, a konkoly is, mit tegyen a gazda. A tanítás éppen arról szól, hogy semmit se tegyen. Fel kell adnia a harcot az aratás napjáig. Rá kell bíznia földjét az ítélet napjáig az Istenre. Ilyen alkalom az életünkben a betegség. Valamilyen baleset, vagy kór kiragad minket a mindennapi elfoglaltságunkból és kórházba kényszerít. Rászorulunk a sebészre, orvosokra, ápolókra, orvosságra, kezelésre. Fel kell adnunk a megszokott harcot, rá kell bíznunk magunkat másokra. Az egyik orvos barátom agyon dolgozta magát és szívrohamot kapott. Amikor beszállították a kórházba, azt mondotta kollégáinak: „Most nem vagyok többé orvos. Tegyetek velem, amit akartok.” Rábízta magát a kezelőire. A gyermekeinkkel kapcsolatosan áll elő hasonló eset. Miután mindent megtettünk, hogy embereket faragjunk belőlük, eljön az idő, amikor útjukra kell bocsátanunk őket. Valaki azt mondotta, hogy a jó szülők két dolgot adhatnak gyermekeiknek: gyökeret és szárnyakat. Amikor szárnyakat adunk nekik, elérkezik a fájdalmas pillanat, hogy kirepüljenek. Fel kell adnunk őket, hittel. A tékozló fiú apja bölcs ember volt. Amikor a fiatalember jussát követelve el akart menni otthonról, nem tartotta vissza. Pedig a szíve valószínűleg azt mondotta: „Ne hagyd itt a szülői házat. Ne bántsd meg bátyádat. Ott kint, a nagyvilágban nem vár rád más, csak kísértés és biztos bukás. Maradj itt, az otthon biztonságában.” Ez az, amit mondani szeretett volna, de mégsem mondotta, mert a fia úgysem fogadta volna meg. Szárnyra bocsátotta a fiát hittel és bizalommal, hogy ha kell majd, a saját kárán tanulja meg az élet szomorú és fájdalmas leckéit. Néha a házasság sodor egy emberpárt ehhez a ponthoz. Mindent megpróbáltak, hogy megmentsék a házasságukat, mégsem sikerült. Túl nagyok voltak a különbségek az életfelfogásban, célokban, értékrendszerben, vérmérsékletben. Mi ugyan mindig azon vagyunk, hogy a házasságok sikerüljenek, és hogy a házasfelek együtt maradjanak, a sírig. Egyesek túl korán feladják a harcot. Mások azonban akkor sem adják fel, amikor már régen eljött annak az ideje. Néha hosszas különélés, sőt válás után is, amikor az egyik fél már régen új társat keresett, a másik még mindig várja azt, hogy jóra forduljon minden. Nincs hozzá hite, hogy elengedje a múltat. Mózes a hegyen megláthatta az ígéret földjét, de fel kellett adnia azt. A gazdának várnia kellett az aratásig, fel kellett adnia a tettre vágyást. A tékozló fiú édesapjának fel kellett adnia fiát. Eljön valamennyiünk életében az a pillanat, amikor nekünk is fel kell adnunk a legdrágábbat, az életet. Eljön az út, ahová nem kísérhet el senki, egyedül kell megjárnunk. Hosszú, hasznos élet után nem úgy érkezik a vég, mint az ellenség. Ahogy Pál apostol írta Timóteusnak: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Eljön az idő, amikor nekünk is el kell tudnunk mondani: „Uram, megtettem mindent, amit tehettem. Ha van még valami tennivalóm, szólj most, hogy megtehessem. Aztán add nékem a hitet, hogy bizalommal a te kezedbe tegyem le az életem.” így mondotta Jeremiás is: „Ha újra meggondolom, reménykedni kezdtek: Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” Havadtöy Sándor d [n Dsida Jenő Egyszerű vers a kegyelemről Csodákat próbáltam: arannyal, ezüsttel hívtam a népeket, jöjjenek énhozzám! Hiába, hiába, az arany nem kellett, az ezüst nem kellett, nem jöttek énhozzám. Elmondtam naponta tíz hegyibeszédet, gyönyörű szavakat, igéző szavakat, hiába, hiába: egy fül sem fülelte, egy szív sem szívelte a hegyibeszédet. Tüzet is akartam rakni az erdőben: nyulacska ne fázzék, - hiába, hiába! Gyujtófám kilobbant és a tűz nem akart gyűlni az erdőben. S egyszer csak maguktól gyűltek az emberek, együgyű szavamtól sírásra fakadnak, ránéznem alig kell s a tűz is felszökken, - az Ur áll mögöttem. (1934) ^______________________________________________________jtr
