Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 előtt látta, hogy veri apját a béresgazda. Az istállóban ütötte. Ideoda lódult az öreg a jászol előtt, s csattogott a sovány arca. Soha senkinek sem szólt erről az apja, de ő látta a félig nyitott ajtóból.- Elszaladtam... - gondolta, s kínzó, forró szégyen borította le. Önkéntelenül is gyorsabban lépett, s a szemét előremeresztette.- Na, ő ilyesmit nem... Az ő fia ilyesmit nem láthat. Az előbbi nagy fáradtságát is elfelejtette, s a nagy indulattól azt sem érezte, hogy a vihar kemény, hegyes hószemekkel vágja, paskolja az arcát. Törtetett előre a hóban.- Hohó! Rálép a lábamra - kiáltotta a fiú zavartan, de rögtön igyekezett valamivel gyorsabban lépni. Csakhogy már ő is úgy érezte, a szíve hol a halántékában, hol az oldalában dörömböl- Még csak három kilométer, az pedig semmi... - vigasztalta magát. Becsvágya, amely eddig betöltötte, most már mindinkább alábbhagyott. Mindjobban kezdett ránehezedni a testet-lelket befagyasztó fáradtság Mindinkább elkedvetlenedett, és egyre gyakrabban állt. meg. Társa megint majdnem a sarkára lépett.- Mi van? - kérdezte. - El ne tévedjünk, abból baj lehet- mondta.- A, nem, dehogyis!.. Nem létezik - hökkent meg a fiú, és nekiindult újra. Lódít - gondolta -, ilyesmi nem eshetik meg! - Igyekezett elhessegetni fejéből a vasutas szavait, és inkább arra igyekezett gondolni, hogy el fognak képedni a fiúk, ha majd elmondja nekik ezt a viharos kalandot. Örülni próbált magában, de minden gondolatát megzavarta már a benne ólálkodó félelem.- Mennyire lehet még az állomás? - Megállt, s belemeredt a viharba. Semmi sem látszott a sötétségben, sőt mintha még jobban megsürűsödött volna a kavargó éjszaka.- Hol van a sín? - kérdezte a vasutas. Ekkor vette észre, hogy térden felül érő hóban megy, s izgalmában elfeledkezett a sínről.- Itt kell legyen... - védekezett ijedten, s gyámoltalanság érződött a hangján. A vasutas próbálta megkeresni a sínt, de nem lelte sehol.- Menjünk mindenütt a szélnek. Meg kell kapjuk okvetlenül- mondta végül. És most már egymás mellett mentek, egészen közel egymáshoz. És mind mélyebbre süllyedtek a hóban. A sínt pedig nem találták sehol. Tíz percig bukdácsoltak, mentek előre, aztán nem bírták tovább: derékig ért a hó. Az ember úgy érezte, kiugrik a szíve a torkán, s a vihar közepette is jól hallotta társának ziháló lélegzését.- Letértünk a töltésről! - mondta. Ültek némán, a szél meg hordta rájuk a havat. A vasutas fel is állt hamar.- Ide temet, a fenébe! - morogta. - Meg kell kapjuk legalább a töltést...- kiáltotta. A fiú kimerültén, de rémülten tápászkodott fel. Nem is nézett a vasutasra, szó nélkül menni kezdett. Egy helyen még mélyebbre süllyedt, s mire kikászálódott, teljesen kimerült. Lihegve ült le, s először gondolt arra, amit eddig maga előtt is szégyellt bevallani.- Kár volt jönni, miért is nem maradtam a vonaton?... Nyugtalanul felsóhajtott, s maga köré nézett. Társa alakját kereste a sötétségben.- Halló, megyünk hát? Senki sem válaszolt. Rögtön megérezte, hogy egyedül van, társa eltűnt mellőle, s hogy a hangját elnyomja a vihar. Ha nem kapja meg, egyedül marad, kifárad, s betemeti a hó.- Halló! - ordította, és rémülten szökött fel. - Halló! -üvöltötte, és kétségbeesetten bukdácsolt visszafelé. Elesett, felkelt, és állandóan kiáltozott. Vagy két percig ment így. Torka kiszáradt, csupa verejték volt a teste, de semmivel sem törődve tántorgott előre. Úgy érezte, szívéből kiszorult a vér, s az most szárazon vergődött mellében. Végre meghallotta társa hangját. - Ide, hé, ide! Szinte lerogyott a földre, de erejét megfeszítve támolygott a hang irányába.- Itt, itt., kiabált erőtlenül, s mikor felbukkant előtte társa alakja, s ő végre megláthatta, szívébe visszaömlött a vér, a kábulat lepte el. Egész testében remegett, s nem tudott megszólalni.- Maradjon mellettem - mondta a vasutas szigorúan. - Okvetlenül meg kell keresnünk a vasúti töltést - tette utána. Nem is vette észre, mi történt közben a fiúval. Újra elindultak, szorosan egymás mellett. Ászéi mostmár oldalról fújta őket. Ruhájukra, szemöldökükre ráfagyott a hó. A fiú végtelenül nehéznek érezte a lábát, s legszívesebben lefeküdt volna a hóba. Hirtelen meghökkent, úgy érezte, süllyed el valahova. Belekapaszkodott a társába, azonban az is megingott és eltűnt mellőle. Mind a ketten lecsúsztak valami meredeken. Az ember esés közben próbált megkapaszkodni, de nem volt mibe. Igyekezett a lábára esni. Mély hóba zuhant, mindjárt fel akart ugrani, de a fiú ebben a pillanatban ért le, ráesett a térdére. A vasutas felkiáltott fájdalmában. Egy csomó hó a nyakába hullott, megtelt vele a gallérja. A fiú rögtön legurult róla, félelmében csak nyöszörögni tudott. A vasutas feltápászkodott, sziszegve állt a lábára. Kirázta gallérjából a havat.- Megütöttem a térdem - mondta, s járkálni kezdett. Beestünk a patak medrébe - tette utána. - Be van fagyva, de azért lehetnek lékek. Ki kell kerülnünk a töltésre mindenképpen. De most legalább tudjuk, hogy balra van a töltés, az erdő meg jobbra - magyarázta. Csakugyan, jobbra tőlük, nem messzire, a szél rázta fák zúgása hallatszott. Sajgó térdét hajlítgatta, egy keveset pihent, aztán próbált visszakapaszkodni a partra. De hát túlságosan magas volt a part, kétszer is visszacsúszott. Végül is felhagyott a próbálkozással. A fiú szótlanul állt mellett, meg sem mozdult, csak iszonyodva gondolt arra: esetleg beszakad ajég, s ő alámerül valami mély, jéghideg vízbe. A vasutas a sikertelenségtől még jobban felingerülve szólt rá.- Gyerünk, menjünk csak! Lejjebb kell megpróbálnunk. A félelemtől remegve ment a vasutas mellett. Végtelenül hosszúnak tűnt előtte minden méter és minden perc. Magas halmok, hófúvások állták útjukat, s egy ízben tükörsima jégre kerültek. El-elestek, csúszkáltak, botorkáltak, végül is valahogy
