Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)

2010-09-01 / 9-10. szám

kikerültek a patak medréből. Itt azonban a parti fuzfabokrok közé keveredted, s mire abból is kiértek, megint csak nem tudták pontosan, milyen irányban is tőlük a vasúti töltés. Féltek. Visszakerültek a patak medrébe.

A vasutas úgy érezte, nehéz zsákokkal van megrakva a válla, s azok húzzák le a földre.

Afiút teljesen láncán tartotta a félelem. Idetemeti őket a vihar: megfagynak, meghalnak - gondolta egyre. Verejtékezett, mégis a hideg futott végig a hátán. A szél dermesztőén fújta, vágta őket, két keze s a fagyos hóban botorkáló lába fagyott meg. Verejtékes teste egyre remegett, de még maga sem tudta, a hidegtől-e vagy a félelemtől. Úgy érezte, valami borzasztó és jóvátehetetlen igazságtalanság történik vele nemsokára, s ez nyöszörgő sírásra késztette. Bár nagyon fáradt volt, és egyre gyakrabban fogta el a vágy, hogy semmivel sem törődve lefeküdjön a hóba: pihenni, csak pihenni, de a rettegés nem engedte, hogy megálljon. Hajtotta előre.- Miért is kellett jöjjek! - nyögött fel hirtelen, és kétségbeesetten nyöszörgött. Nem törődött azzal, hogy jeges hószemekkel vágja szembe a vihar, felemelte a fejét, és sóvárogva meresztette előre a szemét, hátha megláthatna valamit: a töltést, egy telefonpóznát vagy éppenséggel az állomást.- Álljon meg! - kiáltott hirtelen a társa. Rekedt volt a hangja a fáradtságtól. - Üljünk le egy kicsit... Nem bírom ezt az átkozott bundát!... tette utána remegő indulattal.

Hirtelen kigombolta végig, s ledűlt vele a hóba. De nem sokáig tudott ott ülni. - Meghal a fiam, s én ülök itten!... - Az indulat s az izgalom cselekvésre késztette.

Felugrott máris, és ment előre.

A fiú úgy érezte, nehéz ólomdarabokat emel fel tagjai helyett, de igyekezett felállni, s támolyogva indult a másik után.

Az meggömyedve ment. Mintha valaki a hátára ült volna, olyan nehéznek érezte a bundát. Úgy hagyta gombolatlan, s a szél, mint dühös kutya rángatta le róla.

Nehezen vonszolódott előre a hóban. De az izgalom, a fia iránti aggodalom még fáradtságánál is nagyobb volt. Egész bensőjét átitatta, és nem engedte pihenni, hajszolta előre. És minél nehezebben ment, annál dühösebb lett saját magára: - Szegény kicsi fiam, s én itt csak...

Minden érzékével maga köré figyelt ugyan, de gondolatai egyre a fián jártak.- Álljunk meg egy kicsit! - lihegte mellette kapkodó lélegzettel a fiú.-Nem! - rázta a fejét, s összeszorította a száját.

Tovább bukdácsoltak, s már nem is válaszolt a fiúnak, mikor az újra kérni kezdte. Minden lépéssel szinte kiszaggatta lábait a hóból, és ment tovább előre.

Hirtelen megállt, kétségbeesetten, hogy ledobja magáról a bundát, de feleúton megállt a keze.

Még jobban magára vonta, s nem dobta le. Voltaképpen már nem is a bundát sajnálta. Úgy érezte, elszántságát, akaratát dobja le magáról, elemyed, s nem jut el hazáig. Neki pedig el kell jutnia oda.

Nagy erőfeszítéssel tört át a hófúváson, s diadalomérzet fogja el, mikor túljutott rajta.

Ott aztán bevárta a fiút.

A fiú számára gyötrelem volt minden lépés. Csak a rettegés

22____________________________________________________

volt benne az egyetlen lendítő erő.- Ne hagyjon itt!... - kiáltotta. A hangja is elgyötört volt, tele rémülettel.

Azt ingerelte ez a panaszos hang. Megzavarta az ő akaratát.- Szedje össze magát! - kiáltott rá.- Nem tudok menni! - sírta a fiú, s tele volt alázattal. - Maradjon itt velem! Hiszen megfagyok! - mondta.

Az megragadta a kaiját, s talpra rántotta. De ha nem fogja meg mindjárt, a fiú visszadől a hóra. Karon fogta hát, s tolni, vezetni kezdte.

Keményen, küszködve a széllel és hóval, tántorgott előre. Mindinkább úgy érezte, hogy megfullad a bunda s a fiú súlya alatt. Az mindjobban ránehezedett, s nyöszörögve tántorgott. Hirtelen eszébe jutott a saját fia, aki éppen így nyöszörgött, ilyen álomittasan, ha valahonnan későn vitte haza az ölében.- Ne hagyjon itt...- nyögte a fiú, s a fáradtságtól meg a félelemtől elakadt a hangja.

Olyan szánalom fogta el, hogy megreszketetett a szíve.- Nem, nem hagylak itt!- bátorította. A fiú karját hirtelen a nyakába vette, s vonszolta tovább maga mellett.

Megbotlott egy hóbuckában, a fáradtságtól, a gyengeségtől megtántorodott.

Pihenni egy kicsit-gondolta. Úgy érezte, egybefolyt minden, s ő elsüllyed mindjárt a semmibe. Küzdött a bágyadtsággal, próbált a fiára gondolni, hogy felrázza magát aléltságból, s legyőzze kábultságát.

Erőlködve felemelte a fejt, s megrázta. A szél szembecsapta hóval, de most jólesett neki. Aztán újra megrázta a fejét, s egy darabig nyitott szemmel maradt a körülötte kavargó hóviharban. Hirtelen észrevette, valamit enyhült a vihar. Mintha ritkulni kezdett volna a sötétség, s mintha a világ körülötte kiszélesedett volna. Úgy tetszett neki, hogy az alacsony fekete ég hirtelen feljebb emelkedik, világosabban látszik, és szakadozott felhők úsznak át rajta. Azonban a hideg kínzó érzése átjárta a testét. Különösen a lába fázott.

Nehezen, lassan megindult. ízületei fájtak, szinte csikorogtak minden lépésre.

A szíve vert, hogy úgy érezte szétrobban a mellében. Keze, lába remegett. Még jobban átölelte a tehetetlen fiút, s ment vele. Kemény munkában edzett karjával görcsösen tartotta, támogatta, tolta, cipelte maga mellett. Lassan de törhetetlen akarattal tántorgott vele előre.

Nem szabad elessek, nem szabad! - gondolta egyre, s minden lépését megfontolva tette.

Újra és újra a fiára gondolt, és erőlködve vonszolódott át a hófúvásokon. Bakancsa helyett már valami kemény, jéghideg vasat cipelt a lábán. S két kályhacső verődött össze nadrágja szárai helyett. Kezét, mellyel a fiút tartotta, már alig érezte, s jégcsapoknak az ujjait.

Lefagy a kezem, lábam - gondolta.

De már ez a gondolat is közömbösen hagyta. Többet nem is gondolkozott rajta. Teljesen betöltötte az a tudat, hogy neki haza kell érnie.

Átizzó, egész bensőjét felkavaró szeretet fűtötte, tartotta ébren az akaratát. Nem attól félt, hogy megfagy, meghal, hanem hogy nem jut el hazáig. Neki pedig el kell odajutnia.

A fiú újra- felnyöszörgött, s az volt az érzése: a saját fiát

_____________________________CALVIN SYNOD HERALD

!