Calvin Synod Herald, 2010 (111. évfolyam, 1-12. szám)
2010-09-01 / 9-10. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD leszorított kurta báránybőr bunda és bélelt füles sapka volt rajta. Fiatal arcáról, csillogó szeméről látszott: számára izgalmas kalandot jelent a vihar, és őszinte bosszúságot a vonat elakadása. Minden mozdulatán a magabízó fiatalság látszott. A vasutas vállat vont. - Legalább nem megyek egyedül - gondolta, de aztán ezt mondta:- Jobb, ha nem jön. Ilyenkor nehéz... A fiú elnéző pillantást vetett rá:- Bízza rám! - mondta. Rögtön vette a hátizsákját, s máris indult az ajtó felé. Mikor azonban kinyitotta a postakocsi ajtaját, egy szélroham úgy visszataszította, hogy hátratántorodott. - Hű, az iskoláját! - nevetett szégyenkezve. Aztán, hogy megmutassa, neki semmi egy ilyen vihar, az ajtóból egyenesen kiugrott a hóba. Kint a szürkeséget addig felváltotta a sötétség. Mintha a mozdony előbbi fekete füstjét egyszerre visszafüjta volna a vihar, olyan hirtelen sötétedett. A szél rögtön hullámokban támadt rájuk. A vasutas feltörte bundája gallérját, s a bezúduló szélnek hátat fordítva ő is lelépett a vagon lépcsőjére, onnan a hóba. Aztán menni kezdett a mozdony felé. A fiatalember mindenütt a nyomában. Aránylag könnyen értek el a nagy ívben kanyarodó bevágás végéig. Térdig gázoltak ugyan a hóban, sőt egy ízben derékig érő hófúváson kellett keresztültömiük, de addig legalább a bevágás két oldala felfogta java erejét a szélnek. Mikor azonban kiértek a szabad töltésre, szembekapta s majd ledöntötte őket lábukról a vihar... A vasutas, aki félig nyitott szájjal elől haladt, hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt, s mint aki víz alá került, fulladozott. Megállt hát, s elfordította arcát a szél irányából. Körülötte forgott, kavargott a világ. A bunda hol hozzátapadt, hol el akart repülni róla. Most már olyan sötét volt, hogy hiába meresztette a szemét, semmit sem látott maga körül.- Hé, hallja! - kiáltott arrafelé, amerre a fiút sejtette. De érezte: a szél már a szájánál elkapja a hangját, és elragadta.- Héé! - ordította teljes erejéből.-Jövök, itt vagyok! -kiáltotta a fiú, s máris ott látta homályos körvonalait a közvetlen közelében.- Senki sem hiszi majd el!... Hagyja, menjek én elől! kiáltotta a fiú. aztán nem is várta, mit szól a bundás társa, megkerülte, s elébe állt. Máris indult volna, az azonban a kabátjánál fogva visszatartotta.- Húzza a lábát a sínen! Ha lekerülünk a töltésről, eltévedünk... Nem lehet látni se telefonpóznát, se töltést, semmit.- Ne féljen, tudom én. És így mentek tovább. Most már a fiú ment elől, s utána a másik. Lábukkal a sínt tapogatták. Körülöttük vadul száguldott a vihar, felkorbácsolta és mintha lapáttal hányta volna, szórta rájuk a havat. Elakadt a lélegzetük, arcukat hóval tapasztotta be a szél. Jobbra tőlük, a patakon túli oldalon, néha a vihar hangját is elnyomva, félelmetesen zúgott a vihar korbácsolta erdő. Eszébe jutott a felesége:- Szegény asszony, most mind a kettőnkért aggódik... -aztán csak beléje nyilallt. Ha elkésik!.. Borzasztó lenne!... Szinte hangosan felnyögött. Úgy nekiindult, hogy beleütődött a fiúba, ü Siessen! - kiáltotta. A vállukkal nekifeszülve birkóztak a széllel. A vasutas a fiú mögött haladt. Hirtelen arra gondolt, amíg még legénykorában hallott: egy szomszéd falusi ember eltévedt egyszer egy ilyen nagy hóviharban, s egy hét múlva kapták meg csonttá fagyva. Valami kóbor kutyák kaparták ki a hó alól, különben ülhetett volna ott tavaszig, míg el nem megy róla a hó.- Csak látnék valamit... - gondolta idegesen. A bunda egyre súlyosabbá vált rajta, nagyon nehezen emelgette a lábait. Hirtelen eszébe villant egy gyermekkori emlék, akkor járt még ilyen nagy hóban. Az apjával ment fáért az erdőbe. Még most is maga előtt látta nagy csontú, sovány apját, amint meggömyedve húzta, vonszolta a fával megrakott kézi szánt. Ő ment a térden felül érő hóban, s rövid lábaival törte a havat. Apja lihegett az erőlködéstől, sovány arcába feszült a bőr, háborúban megsántult lábát óvatosan rakta előre, s ép lábával nagyokat lökött magán. Ilyenkor úgy tetszett, mindjárt arccal bukik a hóba, de mindjárt a lökés után kiegyenesedett, s a megrakott szánkó mindég előbbre döccent valamicskét. - Mennyit kínlódott az öreg, míg mi felnőttünk- Az ő fiából állomásfőnök lesz - gondolta büszkén. - Legyen is!... Jaj, csak gyógyuljon meg! - fogta el újra az aggodalom, s igyekezett gyorsítani léptei. Egy szélroham oldalról tört rá, s le akarta tépni róla a bundát... Igyekezett elterelni gondolatait a viharról, iparkodott biztatni, erősíteni magát. Aztán csak arra eszmélt, hogy rettenetesen fáradt.- Ez a bunda! - gondolta ingerülten. Mindegyre a bundába ütődő térdében érezte leginkább a súlyos fáradtságot, mintha onnan kúszott volna szét egész testébe. Bár metszőén hideg szél fújt, át volt hevülve egészen, s felgyűrt gallérja alatt izzadságcseppek gördültek le a tarkójára, nyakára. Sietve, indulatosan tűrte le a gallért, s egész derékig kigombolta a bundát. Aztán nekilódult újra. A szél hátrafűjta a bunda két szárnyát, s a térde szabaddá vált. Most már könnyebben haladt, azonban a dermesztőén hideg szél hamarosan telefüjta a térdét hóval, s érezte, hogy a tarkóján, a nyakán jéghideggé hül a verejték. Mégsem gombolta vissza a bundát, s a gallérját is úgy hagyta, letörve. ...Már a tegnapelőtt nagy láza volt. Az orvos bíztatta: nem lesz baj, de hátha csak vigasztalni akarta őket... Ősszel feltétlenül behozza Hunyadra iskolába... Nem kell fizetni érte... Ugye ő nem járhatott, csak két osztályt, pedig már hogy tudott olvasni... Konokul törtetett előre. A szél süvöltve fújt, a fergeteg ott görgött, hömpölygött körülöttük. Egy-egy hevesebb szélroham visszataszította őket. Meg-megálltak, hátat fordítottak a szélnek, aztán újra indultak tovább. Már alig húzta a lábát. Hirtelen az apjára gondolt, mennyit küszködött értük. Egyszer hogy megverette az ispán. Éppen a fa miatt. Az uradalomban volt fa elég, szép hasábfa. Ölekbe rakva kint az udvaron, csak a béreseknek nem volt szabad ahhoz nyúlni. Az apja meg elvett belőle egy darabot, egyetlenegyet. Felpofoztatta... Szinte elakadt a szíve erre a gondolatra. Keményen egymásra préselte az ajkát, s megrázta a fejét, mintha ki akarta volna rázni az eszéből mindazt, ami a szívét égette. Maga
