Calvin Synod Herald, 2009 (110. évfolyam, 1-12. szám)
2009-11-01 / 11-12. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD Folytatás a 21. oldalról nádfedéllel néz a rónára, inkább elijesztve, mint magához csalva az utasokat.- Mi ez? A csárda körül sátrak emelkednek - szóla Kocsárd, kezét szeme elé tartva.- Én török kaftányokat látok... amott meg szpáhik nyargalnak.- A csárda kapujánál pedig, ha nem tévedek, három lófarkas zászló.- Uram, térjünk meg, mert bizonyosan a temesi basa.- A basa jó barátom - szólt Kocsárd, sarkantyút adva lovának. Dumitru kénytelen volt kísérni.- Megállj! Hova akarsz? - kérdé egy török tiszt, ki a szpáhik élén lovagolt.-Onagyságánál kívánok tisztelegni - válaszolá Kocsárd süvegét megemelve.- S mi a neved, lovag?- Kun Kocsárdnak hívnak.- Manót! S ön Kun Kocsárd, ön az én vitéz tábortársam?... Te vagy, kedves gyaur, kivel oly hősileg ürítettük Zólyomi uram ótokajiját; kivel kockát vetettünk egy fogoly arab ló és egy fogoly markotányosnő felett. Tudod, Rakomázon történt. Én nyertem az arabot, te a menyecskét. Mindkettőnk martaléka tündérszép volt... Ne sit ancillae tibi amor pudori! Látod, még otthon vagyok a klasszikusokban. Ezzel átölelte Kocsárdok, kinek csak a latin idézetből jutott eszébe, hogy bizonyosan Ákos diákkal, vagyis a renegát Omár csausszal van dolga.- Mily szerencse! - kiáltá. - A napokban tudakoltam utánad. Mondták, hogy a belgrádi basánál vagy.- Igen, pajtás! Én Allah részére állottam, s Horatius helyett Hafizt olvasom.- S most a temesi basát kíséréd ide?- Dehogy. E sátrak a Csiaffer basáéi.- És itt van Csiaffer, a boldog?- Itt van - válaszolá Omár csausz. - A csárdában olvassa a Koránt. Azonban, mi a boldogságot illeti... Ekkor Omár félbeszakítá szavát, s a szpáhikhoz fordulván: - Mit tátogtok? - kiáltá. - Adjatok abrakot lovaitoknak, egy óra múlva indulunk. A szpáhik elnyargaltak.- ...mi Csiaffert illeti - folytatta Omár elkezdett beszédét -, az ő boldogságáért én... én egy füleden gombot sem adok.- Hogyan?- De minő ember van hátad mögött? - kérdé Omár, a messze elmaradt Dumitrura tekintve.- Muntyán Dumitru.-Az a keringő, ki kémem volt, míg a hitszegő Bornemissza portyázóit vezéreltem.- Úgy gondolom.- S most a részeges disznó a te komornyikod? Csapd einem engedném, hogy kaftányom szélét megcsókolja. Sokszor rászedett hamis híreivel.- De az istenért! Mi zavarja Csiaffer boldogságát? - tudakolta Kocsárd, kit Omár csausz imént elejtett szavai igen nyugtalanítottak.-Az, barátom, államtitok... Tán ösmered őt?- Hogyne?... Sok hálával vagyok magas párfogásáért adós.- S látni akarnád?- Nagy köszönettel venném, ha számomra bebocsáttatást eszközölnél őmagasságánál.- Eredj, megengedem, hogy vele szólhass.-Te?- Csiaffer az én parancsolatom alatt áll.- A budai kormányzó?- Igen, a magyarországi török sereg fővezére, mint egy rabszolga, tőlem függ. Kocsárd nagy szemeket vetett Omárra, s most először kezdé megfogni, hogy miért tegezi őt egy renegát, ki négy évvel előbb nagyságolta. IV. Léleknyugalom-e a boldogság, vagy az idegek kedves izgatottsága? E kérdést Csiaffer basa és Kun Kocsárd ellenkezőleg döntenék el, mi pedig tán egyikök nézetét sem fognók magunkévá tenni... A szelíd öreg a csárda ivószobájának szőnyegekkel bevont padlózatán aranyrojtos bíborvánkoson ül. Kezében hosszú csibuk, s ölében a Korán legritkább kiadása, melyet a próféta halálakor Abu Bekr rendezett. A pálmalevelekre írt betűk már olvashatatlanok ugyan, de a basa elméjébe minden sort hű kezekkel másolt le a kegyesség, s Csiaffer a tótkomlósi csaplárosné előkötényéről is oly folyékonyan szavalhatná el a szent könyv verseit, mintha szeme előtt a betűk szépen lenyomtatva hevemének. Csiaffer nyílt homlokáról átengedés és kedélycsend sugárzik. Tekintete derült, hószakálla gondosan rendezve, turbánja s egész öltözete ünnepi. O, bár rabjának mondá Omár csausz, megaláztatás közt úgy néz ki, mint legfényesebb napjaiban; arcvonalai egy árnnyal sem sötétebbek, sőt a jóindulat, nemes szív és elégültség még tisztább jellegét tüntetik vissza. A belépő Kocsárd e váratlan látványon egészen el volt ámulva. Csiaffer mint fiát öleié át, s maga mellé ültetvén, oly örömmel tekintett reá, hogy az ifjúnak könnye kicsordult.- Áldassanak a sors szellemei, a könnyű szárnyú takvinok, kik tégedet, hatalmas magyar úr, Allah utolsó szolgájának sátrába vezettek! Sokszor gondoltam reád, s emléked kedves volt, mint a mósusz illata, és megfrissítette lelkemet. Mióta nem láttalak, arcod komolyabb lett... Hogy vagy? Mi járatban jöttél a világ gyönyörűségének, a mi nagy szultánunknak birodalmába?- Kegyelmes Csiaffer basa, én téged atyámként tisztellek, s kérdésedre örömmel mondom el utazásom okát, bár mástól titkoltam volna. Csiaffer figyelemmel fordítá arcát Kocsárd felé.- Tőlem a fejedelem erőszakkal elfoglalt egy hegyhátat, s törvénytelen tette által még megalázni is akart. En mint birtokos és hazafi, jogaimat védeni tartozom. De Rákóczi katonákat szállított a faluba, melynek határán a viszálykodás tárgya fekszik. S most, ha őt foglalásából kiverni szándékoznám, még a hunyadi várőrséggel is küzdeni kellene. Erre oláh jobbágyaimmal, kik a lőport nem szívesen szagolják, elégtelen vagyok. Ide jöttem, hogy zsoldos népet szerezzek magamnak.- Talán őseid nyugszanak a hegy gyomrában, s félsz, hogy csontjaikat az ekevas kiforgatja?- Tudtommal nem - válaszolá Kocsárd.- Talán az istenembernek és szenteiteknek moséje vagy kőrándokolni, s a fejedelem nem engedé meg a följárást?- Én, hatalamas Csiaffer basa, búcsúra nem megyek, s a szenteknek nem imádkozom, mert reformált hitű vagyok. Templomunk pedig azon vidéken nincs, mert ott keleti vallásúak laknak.- Talán a hegy, melyet Rákóczi kezéhez vett, aranyerekkel van megtöltva, mint a test nedv- és véredényekkel?
