Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-07-01 / 7-8. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD az ifjúság csodálatos ereje, mely mindenen át tudja lendíteni a lelket, nem engedte, hogy sötét töprengésnk adja át magát. Titkos hite szent volt előtte, szegénysége nemes létére is inkább húzta a néphez, mint az uralkodóhoz, de becsvágya, mely mint tudat nélküli nagy erő feszi tette minden porcikáját, míg egyrészt a vajda mellett tartóztatta, ahol a hadisiker ranghoz, vagyonhoz juttatja, másrészt a felzendült tömeghez vonzotta, ahol el lehet érni... Mit? Maga sem tudta, hogy mit. De kard volt a kezében, erő a karjában, fiatalság a testében, ész a fejében! Ezek tomboltak, rágták a pányvákat, zúgtak, harsogtak! Előre, előre, ki a századok óta rád szoktatott hámokból. Hajrá! Nincs határa az akarásnak! Miként nem lehet bedobni egy követ a tóba anélkül, hogy a megrezdülő vízcseppek mozdulásukat át ne adnák a legtávolabb fekvő víztömegecskéknek is, akként nem történhetik semmi az emberekkel, ami tovább és tovább terjedő gyűrűződéssel ne éreztetné hatását a többi emberre is. A huszita hullám, mely Csehországból indult el, hol itt, hol ott vetődött magasra. Hab habra torlódva, hullám hullámmal viaskodva fodrozta az emberiség tükrét, az és Úrnak 1437. esztendejében Transsylvaniában tajtékozva kezdték csapdosni a gátakat. Ha hite és Újlaki misztikus akarata nem is kapcsolta volna össze a felzajdult néppel, akkor is éreznie kellett volna Nagy Antalnak Transsylvania tavasz eleji nekiáradását. A jobbágyok már seregekben járták az országot. A vármegyék gazdag nemes urai rettenve vitték asszonyukat, gyermekeiket és arany-ezüst marháikat a várakba. Szerencsés volt, aki idejében menekülhetett, mert a pórok nem ismertek kegyelmet. Az úri házakat, a védtelen mezővárosokat tűznek martalékává tették, a lábasjószágokat elhajtották, az élelmet felették, amit nem tudtak magukba rakni, odább vitték. És vér csepegett már a kaszákról, mert ahol ellenállásra találtak, ott kegyetlenül leöldöstek mindenkit. Még szerencsés volt, aki csak orrát-fülét hagyta a markukban. A bortól mámoros és vértől vadult emberek úgy rohantak az asszonyfélére, mint a vadállatok. A szép, nemes úrasszonyok, leányasszonyok halálra becstelenítve kerültek ki ölelésükből. Tízezrekre ment már a zendülők száma. A püspök egyházi átok alá vetette őket. Az újszülötteket nem keresztelték, a házasulandókat nem eskették, haldoklóknak az utolsó kenetet nem adták fel, a megholtakat nem temették el a papok. A hívők megkeseredett lélekkel viselték a súlyos büntetést, de nem tértek engedelmességre. Először le akarták verni, maguk alá akarták igázni uraikat. Nem volt egységes tervük, egyformán raboltak, gyilkoltak, romboltak mindenütt. Az egyes csapatok élén egy-egy pór vagy koldus nemes állott, aki vagy nagy szájával, vagy erejével kivált a többiek közül, vagy azzal hatott rájuk, hogy a legkegyetlenebb volt közöttük. A türei Pálfia Márton, vajdaházi Nagy Pál, a püspök daróci tiszttartója, több ezer embert vezettek a Küküllő vidékieken, a hunyadiakon valami Kardok János vezérkedett. A vezérek titokzatos hírvivőktől, kik sohasem mondták, honnak jönnek, ki küldi őket, parancsokat kaptak, hogy Zolnuk megyébe, Dés felé nyomuljanak. Már sárgult az őszi búza, mikor Szentimrére hírül hozták, hogy a zendülők Bábolna mellett tábort vertek és elsáncolták magukat. Majd az egész szegény nemesség ott volt a jobbágyok között, s fegyverrel akart igazat szerezni XXIII. János pápa bullájának, mely a konstanzi zsinaton kelve, felmentette őket a tizedfizetés alól. Csáki vajda kemény parancsot adott a megyéknek, hogy egy szálig állítsák ki katonáikat, ő maga, az alvajda, bandériumokkal, a püspök egy fél bandériummal, Tamási János és Jaksi Mihály székely ispánok a székelységgel készültek megindulni a zendülőkre, s a vármegyék nemesei is fegyverre keltek hűtlen jobbágyaik ellen. Nagy Antalhoz még mindig nem érkezett meg hír. Már a napot is kitűzték, mikor csapatával neki is indulnia kellett a szentimrei várból. Nagy nyugtalanság szállta meg. Furtonfurt Újlakit látta maga előtt, mintha vádolóan nézne rá, hogy ő még itt van. Sokszor járt eszébe, hogy lóra kap, s ki a várkapunak, neki a világnak, de mindig visszatartotta valami. Újlaki azt mondta: „Várd meg a hírt, s akkor indulj!” Indulásra készülődtek, mikor a vajda száz páncélos vitézzel felesége, az alvajdáné s leánya: Lépes Anna kísérőjéül rendelte Budára. Az asszonyok könnyű hintója útra készen állott a várudvaron, a terhes szekerekre nagy kosarakban és ládákban hordták az eleséget, hordókat borral tele, és finom veretű, festett ládákat az asszonyok gúnyáival. Lépes Anna még ott is rendezgetett egy ládát. Rendre simítgatta a ruhákat, drágalátos szép holmikat. Egy virágos, égszínkék bársonyszoknyát terített el fehér kezével, arra egyet veres bársonyból, aztán arannyal meghányt szerederjes bársonyból való derekat helyeztetett el. Lássák Budán, hogy kicsoda az a Lépes Anna. Nagy Antal nézte a készülődést. Nézte-nézte, de nemigen látta, hogy mi is történik. A katonák jöttek-mentek a várudvaron, mindenféle idegenek jártak ki s be a várkapun: ügyes-bajos emberek. Asszonyok rakosgattak a szekereken. Az egész összefolyt szeme előtt, a kék égen ragyogott a nap, csillogtak, fénylettek a várfal szürke, nagy kövei, mint a csurgó méz, édes szép volt a világ. A várkápolna felé a káplán ment, fekete ruhája, lecsüggesztett feje, sovány, átszellemült áhítatot lehelt szerte, s alázatot, szerénységet, türelmet, lemondást, a szenvedés szeretetét prédikálta minden mozdulata. A hadnagynak eszébe jutott: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak e földre, hanem hogy fegyvert!” Mikor a káplán eléje ért, ahelyett, hogy amint máskor szokta, lehajtotta volna a fejét az áhítattól, egy pillanatra a túlvilág sejtelmébe mártva bele lelkét, most a ragyogó nap felé nézett, a szabadon cikázó fecskék után, minden egy tündöklő, zengő, kavargó, feszülő megmozdulásban táncolt előtte, s az egésznek a közepén, mint a megelevenedett aranyban a ragyogó drágakő, Lépes Anna fehér arca. Olyan rettentő nagy vágy szállta meg, átfogni, átmarkolni, magába olvasztani az egész zengő világot, hogy szinte nyilalltak izmai. A várkápolna ajtaján belépett a káplán, az elmúlt kor lemondása, künn a napragyogásban a hadnagyban vajúdott az új világ embere, az élet akarása. Úgy állt ott, mint egy megbűvölt. Csáki László az asszonyokkal diskurált, odanézett a hadnagyra, s kiáltott neki: - Tüstént kiesik az a két
