Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-07-01 / 7-8. szám
varosbéka szemed! Aztán kacagva nézett Lépes Annára. A hadnagy mélyen elpirult, és megfordult. Nem látta, hogy Lépes Annának is lángvörös lett az arca. Katonái közé ment, s nagy hangon kezdett nekik parancsokat osztogatni. Egy vénasszony jött bé a várkapun, fején egy kosár halat hozott, s a konyhák felé tartott. Visszajövet megállóit a katonák között, s megszólította a hadnagyot.- Drágalátos szép virágszálam, van a nénének valamije, ami éppen egy ilyen szép vitéznek való. A katonák kacagtak, durva bohóságokat mondtak a vénasszonynak, a hadnagy is mulatott a dolgon.- No, hát lássuk! - mondta a vénasszonynak. Az egy szép, keskeny aranyszegéllyel kihányt veres bársony keszkenőcskét vett elő, s a hadnagy elé tartotta. Az furcsán nézett rá.- Minek az nékem, néne?- Jaj, drágaságom! Tudom ám én, hogy Budára mész, egy ilyen deli legénynek kell oda a cifra holmi! Aztán van ám ott még valami! - Hirtelen félreállva, hogy csak a hadnagy lássa, kigöngyölte a keszkenőt. Parányi kártya volt belecsavarva. A hadnagy megrázkódott. Elvette a kendőt az öregasszonytól. Fizetett neki, s elgondolkozva került a bástya mellé. Kibontotta a keszkenőt, s kivette a kártyát. Veres tintával volt ráírva: „Az test fej után kívánkozik. Bábolnán várlak. Valentinus.” Maga elé meredt, és sokáig állott egy helyben. Aztán felnyergeltette lovát, s felkapott rá. Csak kardja volt az oldalán, könnyű zeke rajta. Senkinek se szólt semmit, mitha csak járatni akarná kicsit a lovát. Lekerült a Maros mellé. Ott megállóit, és visszanézett a várra. Csak a falakat látta. Az asszonyok házának ablaka sötéten meredt elé a falból. Nézte-nézte, mintha várná, hogy egy fej kipillantson rajta. „Indulni, indulni!” Nagyot sóhajtott. „Menni, menni! Hej, Lépes Anna!” Itt nem lehet állingálni, nem lehet sokáig nézni azt az ablakot. Még visszafordítja az embert. Nagyot rántott a zablán, s nekifordította lovát az erdőnek. Délebédre hiába várták a várban. Csáki vajda nagy harsogva kacagott:- Elment virágot szedni Annának az útra! De délután se került elé, a szekerek indulásra készen álltak - a hadnagy pedig sehol. A vajda csak kacagott:- Megszökött Anna elől! Az asszonyok azt mondták, hogy hát majd csak előkerül, majd indulnak holnap. Anna összeszorította kis erős száját, s keményen mondta:- De már csak induljunk. Akad még egy hadnagy e mellé a száz katona mellé! Negyednap hozták hírül a vajdának, hogy budai Nagy Antal hadnagyot Bábolnán úgy fogadták a zendülők, mint egy királyt. - Karóba akarta húzatni a hírhozót. Vele ne járasson bolondot senki. A bábolnai sáncok között lehetett úgy harmincezer zendülő. Ki s be nyüzsögtek folyvást, mint a darazsak. Ennyi temérdek embernek étel kellett, ital kellett, a vidék már ki volt pusztítva, nagy csapatok indultak hát harácsolni erre is, arra is. Amint előkerítettek, felették tüstént, a holnapra senki sem gondolt. CALVIN SYNOD HERALD_____________________________ Majd lesz a városokban. Mert a zendülők most már készülődtek, hogy kezükbe kerítik a várakat is, s aztán az egész országot. Pálfia Márton a türei pór, már osztogatta ennek is, annak is a jószágokat. Nagy Antal legelőször is azt látta meg, hogy a táborban sok ugyan az ember, de kevés a katona. A pórok idáig csak raboltak, égettek, tobzódtak, mi lesz, ha egyszer katonasággal kell szembenézniük?! Akármilyen tengeráradat is ennyi ember, a bandériumokra bottal mégsem lehet menni. Parancsot adott, hogy hozzák a táborba a cigányokat. Néhány nap múlva be is állítottak a füstös népek, rendetlen szekereikkel temérdek gyermekükkel, rossz gebe lovaikkal, sok sovány kutyával. Sátrakat vertek, kemencéket állítottak, s csattogni kezdtek a kalapácsok. László, a vajdájuk, úgy járt-kelt a táborban, mint egy fejedelem. Mikor Nagy Antal elé leszámolta az első halom dárdahegyet és alabárdot, büszkén terítette ki a Zsigmond királytól kapott levelet:- Ide nézz, vezér! A cigány nemzet privilégiumot kapott - így mondta latinul: privilégiumot -, hogy senki az ő dolgaiba belé ne szólhasson az országban. Azért hát, ha te fejedelem leszel, erősítsd meg te is ezt a privilégiumot! Nagy Antal komolyan nézte a vajdát. Ez is vajda! Csáki László is vajda! Zsigmond király levele - és a Nagy Antal fejedelem levele! Hümgetett és bólogatott. A románok erősen méltatlankodtak. A söpredék cigányok kiváltságlevelet kaptak a királytól, jönnek-mennek az országban, ahová akarnak, s ők, akik százszor annyian vannak, j ármos barmai legyenek az uraknak, a szászoknak! Antal vezér csitította őket:- Másképp lesz ezután! Ne bomoljatok! Hát ki bánja a cigányok kiváltságlevelét! Akár császárnak hívhatja magát a vajdájuk! Ki törődik azzal?! Csáki László már közeledett a bandériumokkal s az urak csapataival. Egy reggel a sáncon túl feltűnt a sereg. A zendülők nyomban rájuk akartak rontani, úgy megbíztak már magukban. Csak egy futamodás, s leapríták az urakat az utolsó emberig! Antal vezér tartóztatta őket. Minek a harc? Hátha engednek az urak! Követeket kell küldeni hozzájuk! Menten ki is választott négy embert. Két pórt és két nemest. Az egyik nemes, Boga Ferenc Küküllő megyéből, jószájú, jófejű ember, ő legyen a szószóló. A követek átmentek a vajda táborába, s ott a vajda sátora elé vezették őket. Benn voltak a főurak. Mikor jelentették, hogy itt vannak a zendülők követei, Csáki László fejét elfutotta a vér. O alkudozzék ezekkel a rongy pórokkal? Ő, az erdélyi vajda? Egy erdélyi vajda! Királyokkal komáztak ők! Hej, mit szólna ehhez Opor vajda, aki Róbert Károly királyt esztendőkig táncoltatta a szent korona után?! Be sem engedte a követeket a sátorba. Parancsot adott a poroszlóknak hogy négyeljék fel hármukat. Boga Ferenc nézte, hogy csapták le a társai fej át. A zsákba kötött fejeket a hátára akasztották, s úgy kergették ki az urak táborából. Vigye hírül, hogy így jár minden zendülő! Mire Boga Ferenc kibontotta a zsákot, s kirázta belőle a három __________________________________________________21
