Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 In memóriám Dr. CSIHA KÁLMÁN 1928-2007 Dr. Csiha Kálmán az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke életének 79. évében 2007. november 7-én hazatért mennyei Urához. Romániában a változások után 1990. május 4-én az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választotta. 1991-1996 között a Magyar Református Világszövetség alelnöke. Az Egyetemes Magyar Református (Tanácskozó) Zsinat 1995. áprilisában első elnökévé választja s e tisztséget 2001-ig, nyugdíjazásáig töltötte be. Bár a gyászhír megrendített, de Isten iránti hálával emlékezünk több évtizedes hűséges szolgálatára s aggódó szeretetére amellyel Csiha püspök úr szívügyének tekintette Európa nagy nyugati szórványaiban a szétszórtságban élő reformátusok felkarolását. Kitartóan és türelemmel igyekezett az egységet művelni, nemcsak közöttünk, de a Kárpátmedence több reformátusságával is. Gyászolja egyaránt családja, a magyar reformátusság és az egyetemes magyarság. Temetése szombaton, november 10-én volt Marosvásárhelyen, ahol ugyanezen a napon életéért hálaadó istentiszteletet tartottak a Gecse utcai templomban. Számos megemlékezése jelent meg életéről, ezek közül legismertebb a „Fény a rácsokon,” amelyben a koncepciós per nyomán 1957. s 1964. között börtönben töltött évek megpróbáltatásainak és szenvedéseinek méltóságteljes leírását adja történelmi hitelességgel. Csiha Kálmán két nappal halála előtti utolsó igehirdetése (Jn 15, 9-17) mp3-as állományban letölthető a www.cserealia. uw.hu honlapról, ill. a http://www.református.ro/nw3/2007-11- 05-mvh-cserealia-csiha-7.solt-20-l-9.mDe címről. Prédikációjának utolsó mondata: Istenem segíts, hogy legyen jövendőnk a mi meg nem romló szívünk szerint. Ámen, úgy legyen. A boldog feltámadás reménységével s azzal a bizonyossággal állunk gyászolói mellé, hogy Urának jobbján várja a szemtől szembelátás örökkévaló honában az életben oly bőven szórt igei mag felnövekedését és az aratást. ANyEMRLSz Elnöksége FOOR Tamási Áron HEGYI CSATA A nyáj fölött, messze a magosban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. O még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte, s főleg az ugribugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős világban. A tolvaj sas tudja az ilyent. Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj. Egyik nap telik a másik után, a bárányok nőnek, s erősebbek lesznek egyre. A tolvaj sas tudja ezt is. De odáig még egyszer sem bátorkodott, hogy mint a nyíl, lecsapjon valamelyikre a kisebbek közül. Olyan alkalmat szeretne, amikor nincs a bárányok mellett senki, mert egy sapkás ember mindig ott van. Lassan béalkonyodik. Minden bárány odahúzódik az öreg gyapjasok melegébe. A sas elrepült már, s elrepült a nap is. Béállott a csend. A füveken a gyöngyharmat csillog, s a távolban mormol a folyó. Szép itt! - gondolta András. O volt a sapkás ember, kit a sas nem szeretett. A juhok annál jobban szerették, sohasem dobta rájuk a botot, minek a végén nagy feje volt. A kutya is szerette, a kicsi Fütty, ki vándor állat volt, s kit az országútról fogadott fel András, öt héttel ezelőtt.- Gyere, Fütty! - egyezkedett most is. Megyünk, megyünk a hajlék alá! - ugrándozott Fütty. Csakugyan hajlék volt, ahová mentek: deszkák hajlottak két rúd között a közfára. Ennek az oldalában hált András, amióta itt van. Ha lehetett, Fütty is ide húzódott, bár a becsület úgy kívánta, hogy juhok között töltse az éjszakát. András azonban hasztalan tanította az első napokban. Fütty inkáb inas akart lenni, mint mester. Megtelepedtek a hajlék alatt, s ettek. A vacsora végén Füttynek a füle egyszerre meghegyesedett, majd a hajlék elejébe kiugrott, és hármat így kiáltott: - Vá! Vá! Vá! Aztán visszafordult, s nézte Andrást. Valaki jött. Ahogy közeledett, Fütty egyre beljebb húzódott a deszkák alá. Az öreg Gergely volt, a tavalyi vállalkozó. De nemcsak a tavalyi, mert húsz esztendő óta ő fogadta fel minden esztendőben a juhokat, s őrizte ezen a tájon. Aztán megromlottak a lábai; s a sok nyirkos hideg, mit kiszípott a földből, kínozta a csontjait is.- Há megvagy András? - kérdezte. András felállt, kezet fogott az öreggel, s úgy mondta:- Meg. Vártam magát.- Nem tudék hamarább jőni. Az asszony öt napja jajgat.- Tán nem beteg? - kérdezte András.- Abbiza igen.- S otthagyta?
