Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-09-01 / 9-10. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD másodikba a tanító jellegűek, amelyek kegyes tanításokat, oktatásokat foglalnak magukban; harmadikba pedig a prófétai iratok, amelyekben az ószövetségi próféták beszédei vannak megörökítve. Az Újtestamentumban, vagy magyarul az Újszövetségben 27 kisebb könyv van. Ezeket is három csoportba szoktuk beosztani. Az elsőben vannak a Jézus életét leíró evangéliumok és a Cselekedetek Könyve, a másodikban az apostolok levelei, s harmadikban a Mennyei Jelenésekről szóló prófétai könyv. Mindenik szentírási iratot emberek írták, éspedig úgy, amiképpen műveltségük és szellemi képességeik szerint tudták. Ha valaki figyelmesen olvassa, láthatja, hogy nincs szó valami csodálatos irodalmi alkotásról, amelyikben semmi egyenetlenség nincsen. De ez csak a forma, a külső alkat kérdése. Az írókat maga Isten vezette, és így az ő irányítása mellett írták le mindazt, ami előttünk áll. Tehát nem kitalált, költött mesékkel, hamis történetekkel van dolgunk, nem is szép vagy csúf elbeszélések, gondosan felépített vagy egyenetlenségeket nem mutató beszédek vannak a Szentírásban, hanem olyan leírások, amelyeket gyarló emberi tulajdonságok mellett is arra méltatott Isten, hogy éppoly mértékben legyenek az ő üzenetének, beszédének eszközei, mint a világszerte leggyönyörűbbnek elismert alkotások. Ahhoz, hogy a Szentírást használni tudjuk, elengedhetetlen, hogy olvassuk és hallgassuk. Ne riadjunk vissza attól, hogy sok részében akár homályos, akár érthetetlen marad. Nemcsak mi vagyunk ebben a helyzetben. Még nem volt olyan keresztyén ember, aki elmondhatta volna magáról egy egész életen át tartó tanulmányozás után, hogy az utolsó betűig mindent megértett. Isten mindenki számára annyit megvilágít és megértet, amennyit bölcsességével jónak és szükségesnek lát. Reánk csak az bízatott, hogy szorgalmasan olvassuk és tanuljuk, Isten akaratát egyre tisztábban megismerjük, és az ő mértéke szerint éljünk. A tanulmányozást mindenek előtt a theologiai iskolákon végzik, de ezek mellett végezniük kell mind a lelkipásztoroknak, mind a külön tisztség nélküli gyülekezeti tagoknak, felhasználva a magántanulmányozás mellett a gyülekezeti összejöveteleket és a hitépítő iratokat. Minden egyházi beszédnek és leírt betűnek, mondatnak az a célja, hogy Istennek a Szentírásban szóló üzenetét tolmácsolja. A Szentírás a forrás, mely számtalan csermelyben, patakban árad szét az emberi szívekbe, hogy üdítő italt vigyen a szomjúzó lelkeknek. Végül meg kell még említenünk, hogy a Biblián kívül számunkra nincs más zsinórmérték. Senki sem állíthatja, hogy neki a Szentírással ellentétes, vagy attól különböző tanítást adott az Úr. Isten sohase mond egyebet, mint ami az írásban van; és az írás sohasem tanít mást, mint amit Isten mond. Ott van Istennek igaz beszéde, ahol megegyezik a Szentírással, és ott értettük meg igazán a Szentírást, ahol isten Szentlelke igaznak mondja a mi megértésünket. Istennek nincsen új kijelentése. Jézus Krisztusban mindent elmondott, hiszen önmagát adta oda az embereknek mindenestől. Ennélfogva nem hiányzik a Bibliából semmi, hanem teljesen benne foglaltatik annyi, amennyit az ember üdvössége szempontjából Isten közölni akart és akar. Ha a mértéket megcsonkítják, vagy megmásítják, akkor már nem mérték, hanem hamis mérték. Ezért ragaszkodunk mi a teljes Szentíráshoz mint üdvösségünknek Istentől adott drága eszközéhez. □□□ Ravasz László A REFORMÁCIÓ MAI TANÍTÁSAI Budapest, Kálvin tér. 1952. október 31. délután A reformáció emlékünnepének 1952, október 31-én van egynéhány sajátos és jelentős tanítása, amit okvetlen föl kell ismernünk és meg kell szívlelnünk. Vegyük rendre őket. A mai reformációi emlékünnepet az jellemzi, hogy a felekezeti jellemvonások elhomályosodnak s kidomborodik az egyetemes keresztyénség nagy realitása. Régen, ilyenkor a katolicizmus többségi erejének nagyságát éreztük s hatalmi politikájával szemben védekeztünk a mi református, vagy protestáns felfogásunk hangsúlyozásával. A Luther-Kálvin-Zwingli-féle nagy szellemi forradalom sodrába állottunk bele és biztosítani akartuk a történeti folytonosságot a mi álláspontunk és az övék között. Ma a katolicizmus többségi politikájából semmit sem érzünk, mert minden egyház a saját portáján, kerítésein belül, talán legbelsőbb szobájában van elfoglalva s egymásról csak annyit tudunk, hogy vagyunk. Forradalmat is sokkal nagyobbat láttunk és éltünk át, mint amilyen a reformáció volt, s legfőbb gondunk most nem az, hogy a múlttal hogyan tartjuk meg a kapcsolatunkat, hanem az, hogy a jövendővel és az örökkévalósággal el ne veszítsük a kapcsolatunkat. Mindez előtérbe tolja a keresztyénség egységének, egyetemességének nagy realitását s immár nem a protestáns egzisztencia, hanem a keresztyén egzisztencia lett a fő kérdés. Új szóval: az ökumenicitás. Ugyanis a keresztyénség világhelyzete is észrevétlenül megváltozott. Kisebbség lett a saját portáján. Először is az úgynevezett pogány területeken, ahol eddig is elenyésző számbeli kisebbség volt, - pl. Indiában alig másfél százalék - az egész keresztyén misszió három évszázados intézményrendszere egyszerű felépítménynek bizonyult, ami a színes népek nagy forradalmában máról-holnapra összeomlott. A munkát immár nem fehérek, hanem maguk a színes népek folytatják s bár nagy testvéri segítséget kapnak a fehér egyházaktól, munkájuk, érthetőleg, sokkal szerényebb, igénytelenebb, kezdetlegesebb, hogysem azokat a kereteket be tudná tölteni, amelyet készen kapott. Igaz, hogy ez a munka becsesebb és ígéretesebb, mint a régi, de hosszú időnek kell elmúlnia addig, míg az aratás ideje újra elérkezik. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a gyarmatállamok felszabadulásában a pogány többségi vallások a nacionalizmussal szövődtek össze, a szociális forradalom viszont a vallásellenességgel, nem állíthatjuk, amit Mott János mondott 1910 körül: egy emberöltő alatt keresztyénné válik a színes világ. A fehér műveltség nagy területén is gyökeres változások érezhetők. Az első az, hogy a fehér emberiség két részre szakadt; keletre és nyugatra. Kelet a diadalmas marxi ideológia uralma alatt áll, nyugat a polgári felvilágosodottság korában él. Mind a két helyen a vallás magánügy, tehát egy kisebbség szívügye, de nem állami rend; mindkét helyen a többség elvilágiasodott emberit eszményíti. S ezen nem változtat, hogy nyugat néha külsőleg keresztyén jelszavakat használ, de belsőleg pogány. Ebben a helyzetben a keresztyénség, amely valaha egységes világimpérium volt, kisebbséggé vált a saját birodalmában. Ez nem baj, sőt örvendetes esemény. Ezzel a keresztyénség
