Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD - Bocsánat... felséges fejedelem... nem képzelhettem, hogy Felséged mindezt tudja... Oh, boldogtalan!... Mit is cselekedtem?- Egyszerre zokogni kezdett.- Nem, gyermekem! - cirógatta meg a fejedelem Mária kezét... - Ne sírj. Jót akartál. De hát gyermek vagy... ez az egész. És látod, nem igaz, mégsem igaz semmi. Te nem ismered Katalint, az úrnődet... Lásd, nem haragszom és megmondom neked: a fejedelmasszonynak gyermeklelke van. Szereti a fényt, a pompát, a játékot... Szereti a titkokat, az összeesküvősdit... és fél, fél szegény, hogy komor vén medve létemre nem hagynám játszadozni... Hát ezért rejtegeti előlem is... ezért játszik ellenem is. De csak játszik, mint a gyermek az apja háta mögött... Oh, igaza van! Az én komor, sötét, öreg szívem mit is adhatna ennek a ragyogó aranymadárnak? Csak meghagyhatom neki ártatlan játékait... Ennyi az egész... Ne irigyeljétek, gyermekem!... Napnyugati asszony.... nagyvilágból való.... unja ezt a mi szegény kicsi ketrecünket... Szegény, szép madaram!... Komor neki ez az ég... hadd daloljon legalább álmaiban!... Látod, ez az egész, Mária! Az asszony már nem sírt, nem remegett... Felemelte a fejét, határozott lett, büszke, szép:- Felséged nagy szívét csodálom... De ha én valakit szeretek... ahogy én szeretetk...oh... akkor nem játszom annak az életével!... Miért engedte felséged, hogy Schultetus doktort eltávolítsa felségedtől az a ...a fejedelemasszony?...- Schultetus vén tudatlan! - csattant fel a fejedelem. - Csak rontotta az egészségemet... Ő tett beteggé!... Még a csípős friss bort is eltiltotta! - kiáltott fel méltatlankodva.- Schultetus igaz alattvalój a és tisztelője fe lségednek... -mondta az asszony... - Jót akart, és atudománya tiszta... Megmentette volna felséged életét. Csahogy a fejedelemasszony...- Megmentette volna? — kérdezte a fejedelem felvillanó szemmel. - Még meg van, Mária, míg Istennek tetszik!... És az új doktorban felette bízom,., azt Katalin hívatta, híres, tudós doktor, császárokat gyógyított meg... Az asszony térdre esett:- Nem vitázhatom Felségeddel... Ha nem hisz nekem, mindennek vége. Nem mondtam el mindent... Isten szent nevében kell megmondanom: Morvacus doktor a halált hozza, felséges uram. A bécsiek játszották Katalin kezére!... Legyek rút varanggyá, ha nem tulajdon füleimmel hallottam, amint megegyeztek, hogy lassú mérget adnak be felségednek, mely legtöbb egy év alatt megöli, ha csak egy pohárral iszik belőle... Oh, felséges uram, kígyót melengettél nagy, nemes szíveden... tépd ki és vesd el magadtól, hogy élj!... Zokogásba fulladt a szava: - Most már meg is ölhetsz, uram, fejedelmem, csak higgy nekem, s ne menj vakon a halálba, abban a gonosz asszonyban bizakodva!... Bethlen nem mozdult. Behunyt szemmel ült. Nem tört ki. Nem lobbant haragra.- Mennyire gyűlölöd azt az asszonyt, Mária! - sóhajtotta végre. - A vállad remeg a gyűlölet irtózatától... Azt hittem, megértetted sorsoda és belenyugodtál. Csalódtam benned... De nem első! - tette hozzá harag nélküli szomorúsággal.- Mire céloz felséged? - kérdezte az asszony, vonagló arcát felemelve.- Átlátok a lelkeden és megbocsátok - mondta Bethlen.- Te szép vagy, büszke vagy, szebb és büszkébb Katalinnál 20___________________________________________________ is. Te persze hallottad, hog István öcsém, a férjed, régebben fejedelemnek volt általam kiszemelve... Úgy is van. Kedves, jó fiú, szívemből szeretem. De te nem értetted meg a saját szerepedet, amire szántalak, gyermekem. Te éppen azért lettél az István felesége, mert István nem lehetett fejedelemmé... Csitt, hallgass!... Értsd meg: mikor István még fejedelmjelölt volt terveimben, akkor más menyasszony volt számára kijelölve: egy királyleány, egy császári hercegnő. Politikai házasság lett volna. Azért az összeköttetésért, amit egy ilyen ara jelentett volna, lehetett volna Istvánból fejedelem. Meg is érdemelte volna, mert fejedelmi dolog a szívünket feláldozva, elnémítva, egy országért örök boldogtalanságot vállalni. De ez a terv nem sikerült. Nem adták ide a főhercegnőt, az erdélyi vajdácska öccsének... István elvesztett egy országot, de felszabadult a szíve. S én meg akartam jutalmazni. Én olyan jutalmat adtam neki, amelyet egy országgal felérőnek tartottam: a legszebb, a legforróbb asszonyt: téged, Mária. Érted, fiam: te nem lehettél fejedelemasszonya az országnak, mert éppen a fejedelmség helyett adattál fejedelméül férjed szívének... Azt hiszem úr vagy felette! S te nagyravágyásodban gyűlölettel vagy a fejedelemasszony és irántam!... Hiába gyermekem... A trón immár Kataliné. Sajnállak, hogy gyűlölsz, és azt tanácsolom, menj el innen férjeddel együtt, menj haza Váradra, és tanulj meg betelni a férj szívével, az otthon melegével és a bölcső ringásával... Ládd-é kedvesem, az szebb és jobb világ is, nagyobb, édesebb birodalom a trón hideg, szomorú, csopa seb és kín világánál!... Végeztünk, Mária! Az asszony felemelkedett térdeiről. Nem sírt többé. Arca halálsápadt, a kínban szinte megkövült... Mintha a vér szivárgott volna a szívéből, úgy peregtek le ajkáról a szavak:- Felséges fejedelem... Szívek titkaibá látó... nagy jó uram... megyek már... Nem mondhattam el mindent... Oh, azt nem adja meg Isten soha... Csak annyit még... csak annyi... hogy a sasok és villámok közt született murányi Széchy Máriának lehet nagyravágyó a szíve... lehettek fejedelmi álmai is.... lehet egy álma most is... oh, ha nem becsültél volna olyan nagyra, mikor Istánnak adtál... talán most megláttad volna... de bármit gondolj is felőlem... csak arra kérlek... ments meg az életed... ha a gyűlölet beszélt is belőlem... nem bánom... csak hidd el, hogy meg akar ölni az, akinek oly vakon hiszel... ha eltaposol, ha fejemet véteted is... szívesen... csak vigyázz az életedre... s majd... adj igazat egyszer Széchy Máriának... Lassanként kezdte rázni a belső zokogás. Támolyogva indult azt ajtó felé, mint egy alvajáró. Volt valami a járásában, az egész alakján, ami egy mélyebb, egy el nem mondott titokra vallott. A fejedelem szíve megrendült.- No, Mária! - szólt utána csendesen hát kezet se csókolsz nekem? Hiszen én nem haragszom... Az asszony megfordult. Égő szemekkel nézett a fejedelmre, aztán lábaihoz borult és rácsuklott a karosszék támláján nyugvó kézre, omló könnyekkel, mint egy letört virág. S a fejedelem csak most, csak ebben a percben, talán ettől a megsemmisülő odaborulástól döbbent meg.- Mi van veled? - kérdezte elhűlve. - Te gyermek! Hát ennyire a szívedre vetted a dolgot?- Oh, ha most meghalhatnék! - zokogta Mária.- No, kedves gyermekem, szép Máriám - suttogta a fejedelem,-
