Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 hulló koraősz szakállának szomorúságával. Az asszony halk sikoltására felemlte nagy, oroszláni fejét, s fekete, mély szemei egy pillanatig eldöbbent értelmetlenséggel meredtek a szokatlan tüneményre. A másik pillanatban Széchy Mária már a lábai elé borult, s megragadván kezeit, alázatos csókokkal esengett:- Kegyelem, felséges fejedelem!... Bethlen Gábor csak lassan tért magához meglepetéséből, s felemelve a térdeplő arcát, halkan szólott:- Mária! Kedves gyermekem! Mit jelentsen ez? Most és itt?...- A hangja kemény lett: - Hogy merészkedtél... hogy tudtál idejönni, ahová, jól tudod, csak a fejedelmasszonynak szabad belépnie!... No várj csak fickó!... - kiáltott indulatosan... - majd felesz ezért! Ugye, Kemény János engedett fel? Csak ő tehette.- Grátia szegény fejemnek, felséges fejedelem! - esengett Mária... Én vettem rá a főpohárnokot és magamra vállaltam a büntetését!... Engem büntessen felséged!...- Meg lesz mindkettőtöké! - szólt komoran Bethlen... Mit kerestél itt? Állj fel! Az asszony felállott; remegve szólt:- Felséges fejedelem, mint drága és kegyelmes édesatyám, bocsásson meg nekem! Gondolhatja felséged, hogy nem ok nélkül tettem ekkora vakmerőséget! Oh, csak az Isten megsegítene, hogy elmondhassam!... Rettentő, nagy, végzetes dologban kell beszélnem... Hallgasson meg, hallgasson meg kegyelmed, ne küldjön el, amíg meg nem hallgatott!... Úgy remegett az asszony, hogy a fejedelem megszánta.- Ámbár késő van, Mária, és pihennem kellene, mert rosszul vagyok... de hát legyen! Rövid légy, egy-kettő!... Helyet foglalt karosszékében, fejét hátrahajtva, lehunyta szemeit s fáradtan intett:- Ülj le és kezdjed! De Mária a fejedelem jobb keze felől térdelve, izzó arcát a nagy, hideg kézre fektetve, édes hangon hízelkedett:- Engedje felséged, hogy így mondjam el... Bethlen rápillantott és szigorú arca megenyhült:- Egy ilyen szép, büszke dáma, mint te, hogy is lehet ilyen kis doromboló macskává? Jól van no, jól van, beszélj csak!...- Felséged beteg... napoként sápadozik... - kezdte Mária suttogva.- A betegség az Isten dolga, gyermekem - szólt a fejedelem nyugodtan. - Miért mondod?- Felséged nem boldog! - mondta emelt hangon az asszony, hirtelen feltekintve. Bethlen keze megrándult, arca megvonaglott. Nagy erővel fékezte le magát.- A fejedelem boldogságát népe boldogsága adja meg - válaszolt aztán lassan. - Azt hiszem, az ország nyugodt az én karjaim között. És én boldog vagyok! - tette hozzá nagy lélegzettel... Nem értelek, fiam!...- De a fejedelem is ember! - kockáztatta meg Mária félénken.- Aki szeretetre vágyik? - kérdezte Bethlen... - Hát nem szeretnek engem? Mi?- Sokan igen... suttogta az asszony —, de a fejedelem szívének is kell egy, aki mindeneknél jobban szeresse.- Nem tudom... mit akarsz itt... - mordult fel Bethlen. - Nem értelek... Vigyázz, Mária!- Ne félelmlítsen meg felséged! - könyörgött az asszony... - Hallgasson meg!... Az élete függ tőle! Igen!... Az élete... kimondottan...- Az élet Istentől függ - kondult a fejedelm szava. - Huszonynyolc csatán tartotta meg az Isten az enyémet. Nem féltem most sem.- Másképp kell kezdenem! - suttogta Mária felindultan. - Óh ég, adj erőt hozzá!... Felségedet a fejedelasszony nem szereti!... Azt várta, hogy most valami rettenetes következik. Behunyta a szemét. De a csodálatos ember, akit nem ismert ki soha senki, szelíden mosolygott:- Ezt vártam, fiam. Tudtam, hogy ez lesz... De szívemnek ezt a boldogságát, ládd-é, nem vehetik el tőlem. Se más, se te...- Isten büntessen meg, ha azt akarom, hogy boldogtalanná tegyem felségedet! - kiáltotta az asszony... - Meg akarom gyógyítani!...- Csak a testem beteg - felete a fejedelem. - Mi gyógyszert adhatnál te nekem?- Az igazságot, felséges fejedelmi... Az igazság olyan, mint az orvos kése: kivágja a sebet és a test megépül. Hallgasson meg felséged: régóta gyanakszom, ma pedig végre bizonyos lettem, hogy trónját, országát árulják kegyelmednek, mintha mát nem élne...- Gyermek! - mosolygott Bethlen... - Mit tudsz te? Még élek!... Mária fölállott. Körültekintett és suttogva mondta:- Egy titkos beszélgetést hallgattam ki, felséges Uram!... Dietrichstein gróf, a császári követ, Zierothin, a morva fővadászmester, egy bécsi jezsuita, aki tegnap jött az új doktorral és Morvacus, maga az új doktor voltak ott, és ott volt...- No, ki volt még ott, te kis hallgatózó? - vágott bele drülten Bethlen.-Afejedelemasszony! - lihegte Mária, a fejedelm derültségétől felindulva.- Persze! - bólintott Bethlen. - És mit beszéltek?- Hogy felséged nemsokára... meghal. Hogy aztán Kataliné lesz teméredek kincse. Hogy az örökös háborúskodásnak vége, és őfelsége, a császár, teremt békét Erdélyben...- Tovább! - intett a fejedelem.- Hogy Erdély az ausztriai birodalom nagyhercegsége lesz. Hogy Katalin lesz élete fogytáig a nagyhercegnő. Hogy mindennel bírni fog, csak egy császári generális lesz mellette, mint az ország katonai kormányzója, aki a várakat és ahatárvidéket megszállja. Ő fogja védelmezni Katalint és az országot. Higy így a nagyhercegnőnek csak az uralom öröme jutna, a gondja pedig a császáré lenne. S hogyha Katalin aztán férjhez menne valamely osztrák herceghez, akit őfelsége jelölne ki, utódai, mint birodalmi hercegek, bírnák Oppelnt és Ratibort... Végzett. Lihegve, várakozva tekintett a fejedelemre. Bethlen csendesen bólogatott... mosolygott... végre nyugodtan felelt:- Gyermek... gyermek! Egészen kikeltél magadból... Hiszen igazad van, ha magad hallotta... De hát miért volnék én a fejedelem, ha a saját házamban titkok lehetnének előttem? Hogy láthatnék át akkor egy egész országon és minden ellenségein körös-körül?... Mi?
