Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-05-01 / 5-6. szám
20 CALVIN SYNOD HF.RAI.D ‘Ereiéíy íeí^e Erdélyi magyar írók novelláiból: Petelei István PARASZTSZÉGYEN- Eszter! Eszter, hallod-e? A havasi víz búgva omlott le a mederben, el-elnyelve a sasorrú, fekete szemű, lesült, csontos arcú legény kiáltó szavát.- Eszter! hej! - A legény a mély víz túlsó partján állott előregörbeve, ügyelve a piszkos kis falusi udvart.- Eszter! hej! - A házikón az ajtók be voltak zárva; az ablakban álmodozott néhány cserép virágé s az alkonyat homályában aludni látszottak a hitvány fészerek.- Eszter! haj! hallod-e? Nagy későre egy félfedelű szin alól, a kézvonó bakról egy borostos arcú, vén, gyenge ember nyögve emelkedett fel, a forgácsokat lerázva az öléből, a viz innenső partjára sántikálva.- No, mi kell oda túl?- Hajítson át kend egy kötelet. Nyeszle tőkét vonszolok kendnek az erdőtől idáig, s itt a tüdejét kiordítja az ember, amíg kend megmozdul.-Nem engemet hívtál, hajói hallottam, Marci!- Hát hívja is már kendet a farkasfene... de kendnek hoztam a tőkét... hajítsa át kend a kötelet, s húzza át a vízen.- Erőtelen a karom már arra végre.- Szólítsa hát kend Esztert, majd áthúzzák ketten...- Eszti!... A víztől szegett kis kertből sugár, mezítlábas leány lépett ki a hívásra.- Engemet hívott, Marci?- A nagyapádnak hoztam eszközfát, Eszter, hogy legyen dolgoznivalója. Vonjátok át a vízen. Szilfa... Reám hasonlít, egyenes, mint a nyíl, s olyan kemény, mint a vas...- Nem a mi erőnkből való munka az, Marci, hogy áthúzhassuk az apóval víz ellenében.- Azt akarod-e inkább, hogy magam vigyem az udvarotokra? Hát jó szívvel fogasz, Eszter, ha én viszem?- Igen nagy kerülő volna ez magának, Marci.- Nagyobbat is megtennék én érted, Eszter.- Hát már mégiscsak nem nekem hoztad a fát, Marci?- Értem ne fáradjon, Marci... A legény hátat vetett egy görbe fűzfának, s szivarkát sodrott, kedvtelve nézve át. A leány a víz feketedő fodrán járatta a szemét, hogy ne lássa a kiabáló legényt, és megfordult, hogy bemenjen. A legény érdes hangja hallatszott ismét:- Ne menj még be a házba, Eszter! Reád is gondoltam, Eszter! Egy bokor bábakalácsot szakítottam neked a cserepeskőnél (s áthajította a vízen a csokrot), mert ott is az eszemben vagy, Eszter!- Rosszul teszi, Márton - de ezt halkabban mondta, nehogy durvának látsszék. - Másnak vigye, aki méltóbb rá.- Párod sincs a világon, Eszter!- De annak ugyan aztán van párja - köhögte az öregember , hiszen te is tudod... Sándor az ő párja.- Ne kotyogjon kend mindenbe, amit nem bíztak kendre... Semmi se bizonyos a világon, tudja kend! A leány vontatva vette fel a bolyhos virágot. A víz szélén egy bátor éhes kis madár a vízből kilátszó köveken ugrált, halacskára ügyelve, és a faluban az istállók ajtajában bőgtek a borjúk, az édes tejre vágyakozva. A kis udvar kapujának a csikorgására a leány megfordult... Valaki benézett az utcáról. A leány gyorsan arra indult, s tudva, hogy ki van ott kívül, a virágot a kapu sarkához hajítva, kilépett. A legény ott kinn kesernyés szóval támadt a leányra.- Kár volt, hogy a bábakalácsot elhajítottad, mert láttam.- Ha láttad is, aztán?- Aztán?... Sok lesz két legény egy leányra... Vagy a Marci virágja kell neked - vagy én kellek neked. Megárt két legény egy leánynak, virágszálam...- Leli valami, Sándor?- Hát ha nem kellett neked a Marci virágja, miért nem dobtad vissza neki?- Hogy tehetem, mikor tőkét is hozott nagyapónak. A legény végignézte a leányt, s meg-megmarkolta a levegőt indulatosan. A leány csüggedten nézett reá.- Sokat bántasz, Sándor, mióta hazajöttem.- Sokat bántasz, Eszti, mióta hazajöttél...- Azelőtt csak nyájas szavad volt hozzám.-Azelőtt csak hozzám volt nyájas szavad, Eszti... A leány türelmetlenül csattant fel:- Hát most kihez van még? A legény felugrott, mintha rugó dobta volna föl.- Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy beszéljek?... Láttam azt a virágot, amit elvetettél, amint engemet megláttál, s egyebet is beszélnek rólad, hogy esténként ki kerülgeti a házotokat?...-Ami házunkat?- Hát tégedet, szép gyűrűsöm... tégedet éppen... Az Isten legyen azonban irgalmas mindenkihez. Az éjszaka csendesen bontogatta fátyolát, s elcsendesedett az utca. A majorság taszigálódva helyezkedett el a fák ágai közé, a libák szép sorban lépegettek, a putykák kotyogva a szín alá, és a békés kérődző tehén körül dongtak a megnehezedett levegőn a fekete bogarak. Az utca fordulójánál, a hármas kereszt mellett ódalgott az elfeketedett bokrok védelme alatt egy rongyos alak. A legény éles szeme reá ismert, néhány nagy ugráassal rácsapott:- Éppen kend jár az eszemben, vén tolvaj! - rivall rá. Az öreges ember ijedezva kapálózott:- Elmenj innen, bolond! Közöd van velem? A legény a gallérjánál fogva tartotta:- Valamit forralsz most is a gonosz fejedben, Boldizsár, hogy itt kullogsz... Mert azt beszélik a te rossz szád után... hogy azt beszélik... hogy éjjeli mesterségedben, azt beszélik, hogy baktéroskodásodban... itt az Eszti, a jegyesem ablaka alatt, hogy te láttál valamit... Mit? Ki vele... ki vele mindjárt. Mit tudsz? Halljam!- Ne vessz meg, Sándor fiam, ne rázd a galléromat, mert nem az apád vette...
