Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-05-01 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 - De kirázom a lelkedet, ha nem beszélsz...- Hiszen akkor beszélhetek aztán.... Bolond vagy Sándor! Mit lássak? Én? É-é-n? folyjom ki a szemem, ha látok a sötétben. Mit akarsz, hogy lássak? A leány közbelépett szemrehányó szóval:- Megérdemlem, hogy szégyeníts, Sándor?- Félsz attól, amit ő tud?- Az Isten megver érte, Sándor.- Az Isten megvert veled... S messzire ellökte a ravasz képű vén parasztot, s eltakarta a szemét. A megkínzott bakter odébb ódalgott. A leány rebegő ajakkal kérdezte:- Mit tudjon rólam Boldizsár, a bakter? A legény levette a kezét a szeméről, s szelídülő tekintettel nézegette az elborult leányt, halkabban mondta:- Nem tudom, mit beszélek, Eszti! Látod, nagyon belénőttél a szívembe, és féltelek... Ne haragudjál reám. Az udvarról a vén nagyapó szakította félbe a keserű beszédet:- Szavatok volt? Ne az utcán igazítsátok el, ami dolgotok van... Bejössz Sándor?- Nem, api! Sürgős a dolgom, egy gazembert kell nyakon csípnem. - S alig köszöntve a leányt, a vén paraszt után iramodott, ki a keresztek mellett elsuhant gyorsuló lépéssel. Az apó a nagy, cserepes kemencében meggyújtotta a forgácsot az üst alatt. A szállongó füsttel megtelet levegőn átlángolt a tűz, bevilágítva a törpe, sötét szobát. A leány szótlanul ült le a cserepes padkájára, s piszkálta a tüzet. Valami, úgy lehet, megcsípte a szemét, s könny szivárgott ki a héja alól.- Az anyád leánya vagy. Annak is bőven szabták ki a könnyzacskóját, mert minden semmiségért kioldozott, mint a tied. Csak a füst csípi a szemedet? Azért nem szeretem a szőke fehémépet.- Csak a füst, apó, csak a füst... A víz már muzsikálni kezdett az üstben, mikor a kapun dörömbölt Marci a szilfatönkkel. Már egészen besötétedett csendesen, és a felhős égbolton egypár csillag csillámpolt ki. Hallatszott, amint a tőkét hozó szekér odább döcögött a hangtalan fekete utcán, mig Marci átnyúlva a törpe kapun, megfogta a kampót, kitárva a szárnyát.- Miért hozta most el, Marci, a tőkét? - a szoba küszöbén állva, az elkeseredés bátorságával öntötte ki a szívét a leány miért most hozta el? Holnap reggel is lett volna rá ideje, hacsak azt nem akarja, hogy zuvatoljanak felőlem. Mert megszólanak is már, ne féljen! s azt beszélik, hogy sötétben járnak hozzám a legények. Marci berúgta a tőkét a lejtős udvaron.- Hát csak beszéljenek a faluban... én tudom: ki vagy, milyen vagy! s a legszebb vagy nekem a világon, ha másnak nem kellessz is, jó vagy nekem, a legjobb vagy, Eszti, nekem a világon! - S a leány keze után nyúlt jókedvűen. A leány haragosan rántotta ki a kezát. Marci felrántotta a vállát, hogy ne is hallja a választ, s a vén ember vállát veregette meg barátságosan.- Italt hoztam, ihol, öreg, ha meg nem veti, api... - S egy tele, az alján jó szagú füvekkel megágyazott üveget tett az asztalra, s maga is mellé telepedett, szembekönyökölve az öregemberrel.- Kendi is görbén néz reám, öreg, ebben a házban, mint más? Kend csak nem? Kend csak tudja, ki vagyok, mi vagyok? S nem vagyok rosszabb, mint akárki! A portám sem gazosabb, mint akárkié, s a karom se erőtlenebb, mint akárkié... mi? Nem jó azt próbálgatni!... No, ízlelje meg azt italt, api - s átnyújtotta az üveget, a száját megtörülve a szokmánya ujjával. Aztán visszavette, maga is hajtott egyet, s a karját előretartva, szivarkát sodrott ismét.- A leányt úgy növeszti az Isten, mint a virágot a mezőn - akárkinek. Nem különösképpen valakinek, hanem annak a gyönyörűségére, aki leszakítja. Hol van az megírva, hogy nem az enyém éppen? Nagy füstkarikákat fújt, s úgy könyökölt le, hogy a fél asztalt elfoglalta. Valami arcátlan hunyorítással nézett a leányra. A víz forrott az üstben. A leány kerülve a Marci tekintetét, megfőzte az ételt, s az öregember elé tette.- Akkor a tehén is azé az útonállóé az úton, ha ő az erősebb... minthogy a tehenet se teremtette az Isten valakinek különösképpen. Az apó minden nagyobb felbuzdulás nélkül mondta nagy későn. Marci úgy tett, mint ha nem is hallaná, visszautasította a kínálást, s apránként szopogatta az üveget.- Szép szőtteseim vannak az anyám ládájában, amit az ő két kezével csinált, s olyan gyolcsok véggel, mint a tiszta selyem... Eszter rá se nézett a legényre, hanem a tűzhely körül forgolódott.- Az ágyneműim a mestergerendát érik, s olyan csúpok rajta, amiket a nagyanyám varrt még leány korában... és egy rókatorkú bekecs, amit a királyné is elviselhetne. Az apó gondolkozva evett. A falu elnémult egészen úgy, hogy a megdagadt víz zubogása hallszott, amint lesimult ágyában. A leány leült ismét a cserepes szélére, s lehajtotta a fejét. Az apó csendesen mondta:- Szép gazdaság, Marci, de az unokámat az Isten másnak rendelte mégis...- Beszélt kend ő szent felségével?- Szóltak ők vele.- Rosszul értették meg. Beszéljenek vele újból. A leány ingerülten szólt közbe:- Mert maga perelne az Istennel is.- Még a pokollal is, érted, Eszti. S kiperellek tégedet magamnak, ha százszor jegyesed is van már... szépen: ha jössz szépen... s erővel: ha nem eresztenek. - Kihívóan nézte meg, s ivott. - Jó dolgod volna, Eszti, nálam, telt házba jőnél... Szekér a színben, rakott láda a házban, asztag a csűröskertben, meleg szív a gazda bordája alatt - mi kell még ezenfelül kívánni valód?- Van egy, Marci. Az, hogy ne üljön itt maga este nálunk... én nem hívtam magát ide, nem is tartóztatom, s ha én már mást választottam, ne szégyenítsen mindenki előtt azzal, hogy itt üljön olyankor, mikor nincsen annak az ideje.... Már éjszakába megyünk... mit mondanak az emberek, ha tudják, hogy idegen ember itt ül nálunk... A nagy, csontos legény fölemelkedett.- S elhajtsz? Azt hiszed: olyan bordában szőttek, hogy elmozdíthasson valaki onnan, ahol maradni akarok?... Ügyelj! Jönni fogsz te még sírva utánam, ha kikergetsz... Nagy lépésekkel méregette a kis szobát: kinyitotta az elsőház ajtaját, visszatért, eltaposta a szivarát, s ismét járt, konok
