Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD 12 - Nagyobb hidegek vannak ott, mint itt? - kérdezte egy idő után Anti ismét, de feleletet nem kapott. Jóska a bozótba mutatva felkiáltott:- Fehérfenyő! Az út szélén araszos törzsű, délceg fehérfenyő büszkélkedett a borzas lucok között. Megörvendtek neki nagyon, mert ahol egy van, ott többnek is kell lennie! Felkaptattak az útszéli martra, és neki az erdőnek. Térdig jártak a hóban. Újabb fehérfenyő. Aztán még egy.-Né, ez jó lesz! - ujjongott Jóska, s kihúzta nadrágszíja melől a konyhakést. Jóforma, másfél méteres fácska volt.- Na - lélegzett fel, amikor kivágta -, egy már van! Most együnk, mert megéheztem. - Elővette a karéj kenyeret, felét odaadta az öccsének.- Van-e dél vajon? - kérdezte Anti.- Még nem harangoztak... - majd a napra nézett. - Hű, a teremtésit, rég harangozhattak, né, hol jár a nap! Bizony, az már nem járt messze a Hargita tetejétől. Nem pihentek egy pillanatig sem. Törtettek tovább a hóban, és keresték a karácsonyfát. A kicsi meglátott egyet. Kétméterest. Nehezen ment a konyhakéssel, végül, ha lassan, de kivágták, és vonszolták maguk után. Erdőben voltak, mégis érezni lehtett a szelet: kegyetlenül csípte az arcukat. Még jó, hogy az ütött-kopott kucsma védte a fiilüket. Anti bakancsán egyre nőtt a szakadás, már-már buggyant ki a kapcára. Hó keveredett belé, elolvadt. Fázni kezdett a lába. Topogott. Már négy fájuk volt.- Hat pengő! - örvendezett Jóska. A nap búcsúzni simult a Hargitához, ők azonban tovább iparkodtak fölfelé.- Nézz ide, milyen szép! - mutatott egy két és fél, háromméteres fára Jóska. - Ezért talán két pengőt is megadnak... és letérdelt, hogy vágja.- Tényleg - helyeselt Anti vacogva -, ez még annál is nagyobb, amit a tavaly a jegyző úréknál láttunk! - és magában számolni kezdett: ha ez két pengő, akkor a hét fáért nem tíztizenöt, hanem kerek tizenegy pengőt kapnak! Nem volt könnyű vágni, hisz a törzs vastagabb volt a Józsi csuklójánál, és a konyhakés is lehetett volna élesebb. A szél erősödött, Jóska faragott, izzadt, nem érzett belőle semmit, de Anti most már fázott kegyetlenül. Hiába mocorgott, mozgatta a lábujjait a rossz bakancsban. Mégsem zavarta Jóskát, csak vágja, vágja mennél hamarabb az ötödik fát; még kettőt hamar kerítenek.- Na hála Istennek - törölte meg Jóska izzadt homlokát.- Te miért dideregsz úgy?- Nem, seüsemmi, egy ki-kicsit fázom. Amint felállt, Jóska is érezni kezdte a már jócskán fújdogáló csípős szelet.- Hű, az árgyélusát, gyere, Anti, siessünk! - kereste pillantásával a napot, de már csak néhány aranyozott szegélyű felhőt látott a Hargita felett. - Gyere, ereszkedjünk lennebb, útközben még vágunk két kisebbet... Úgy osztották el a fákat, hogy Jóska vigyen két nagyot és egy kicsit, Anti pedig két kicsit. Léptek nagyokat a hóban, törtettek a fák és bokrok között toronyiránt lefelé.- Ezt levágom, jó-e? Antinak minden jó volt most, hogy folyamatosabban, élénkebben haladtak. A lába már nem fázott annyira, bár a kezét egyre jobban csípte a hideg. Jóska levágta a hatodik karácsonyfát. Most már mindketten hármat-hármat cipeltek. Nehéz volt. Mindegyre akadtak meg velük az ágakban, bokrokban. Ahogy a szél erősödött, Jóska keze is fázni kezdett, izzadt hátára jegesen tapadt az ing.- Juuujj, a kezem, álljunk meg egy percre, Józsika - könyörgött Anti. Tartotta magát, amíg tartotta, hősiesen, de már nem bírta tovább, szólnia kellett. Letették a fákat, fújták a kezüket. Fújták-dörzsölték, de közben a lábukba mart a hideg.- Menjünk - nyúlt a fák után Jóska. - Ennyi elég lesz mára, többet nem vágunk.- Hát a pénz? - rémült meg a kicsi.- Hagyd el, elég lesz. A nagyért biztos megadják a két pengőt... Legfennebb nem veszünk töltött cukorkát.- Jó - egyezett bele kényszeredetten Anti, és elindult a bátyja után. Közben arra gondolt, mégsem lesz tizenegy pengőjük a karácsonyfából. Mennyi is marad? Kilenc-ötven... Alkonyodott. Messze a város felől elszórt kutyaugatás hallatszott. Az erdő csenddel felelt rá. Fölöttük az égen pislákolt a Vacsoracsillag. Aztán egyre szaporodtak útjukban a borókabokrok. Tépték, húzták vissza a karácsonyfákat.- Csak az utat kapnók meg - vacogta Jóska.- Jujj, nem tudsz vigyázni?! - Jóskáról elszabadult egy belécsimpaszkodó vadrózsaág, és homlokon csapta Antit. Vérzett.- Nehogy megcsípje a hideg - ijedt meg Jóska. Összekötötte kettejük zsebkendőjét, azzal úgy-ahogy bekötözte Anti homlokát. A nemrég még csendesen fújdogáló szél már jócskán zúgott. A fenyves között már alig tudtak előrevergődni a sok csimpaszkodó bokortól. Az út még sehol.- A kezeem! - jajdult fel panaszosan Anti, letette a fákat, és fújta, dörzsölte a kezét.- Te Anti - állt elő a bátyja -, én már nem bírom ezt a nagyot. Itt hagyjuk, és inkább átveszek egyet tőled; jó-e?- Nem, nem - tiltakozott a kicsi sírásra görbülő szájjal -, mi lesz a csomaggal? Mit szól édesanyám, ha ennyit sem tudtunk... Hogyne, éppen a nagyot, a kétpengőst! Elindultak. Tíz lépést mentek, és Jóska felcsattant.- Én itt hagyom! Ha akarod, hozzad! - aztán szelídebben folytatta: - Ettől még lesz csomag. Legfennebb nem vesszük meg édesanyámnak a kesztyűt. Látod, cukorkát sem veszünk. Fő, hogy csomag legyen, nem igaz? Anti nem válaszolt. Szó nélkül engedte, hogy Jóska kivegyen a kezéből egy karácsonyfát. A kétpengőst otthagyták. Maradt hét-ötven. Mintha egy kicsit megkönnyebbültek volna, de csak néhány lépésnyit, mert egyre ritkult a lucos és sűrűsüdütt a boróka. Minden három-négy lépés után meg kellett állniuk, hogy a markukba fújjanak. A szél pedig hasított kegyetlenül.- Mit csinálsz, Jóska? Ne hagyd itt! - zokogott fel a kicsi.- Nekem ne parancsolgass! Ha nem tetszik, vedd fel és
