Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD (Folytatás a 15. oldalról: Karácsony) Most nézzük ugyanezt a történetet a másik oldaláról. Isten megteremtett egy világot és az bűnbe esett. Embert alkotott és az ellene fordult. A lehető legnagyobb kérdésről volt szó. Nemcsak arról, hogy a bűn egyre nő és átka reátelepszik erre a világra, mint egy kigyúlt kőszénbánya szádjára a felgomolygó, egyre sűrűbb, egyre sötétebb fustterebély. Nemcsak arról volt szó, hogy az emberiség volt veszendőben, mert eredendő bűnben születnek és bűnben halnak meg embermilliók, s hiábavaló volt minden erőlködés, képzelődés, elmélkedés vagy önkínzás, az ember mássá lenni nem tudott. Nemcsak arról volt szó, hogy az emberi bűm megrontotta magát a világot, elvette értelmét, céltalanná és elviselhetetlenné tette a létet, hanem kockán forgott Isten teremtői méltósága és dicsősége. Mindegyre fel-felharsant ugyan az ígéret kürtszava, hogy még nem reménytelen a helyzet. Fog jönni valami édes, roppant változás, egy óriás forradalom, világunknak tűzből való dicsőségesebb támadása. Valami nagyszabású hihetetlen megoldás, amelyik helyreállítja a világ és az ember elvesztett tökéletességét, Az ádventet éppen ez a sejtelem teszi, amelyik bizonyos ugyan a teljesülés felől, de azt olyan nagynak tartja, hogy minden ízében remeg tőle. És mikor felfokozódott a vágynak óriási crescendója és szétzúgott, mint egy kozmikus orgona, a próféta beszéde: vajha megszakítanád az egeket és alászállnál; mikor a lelkek megértek a legnagyobb dolog elkövetkezésére; s megállóit a történelem lélekzetvétele, mert itt volt az idők teljessége: a világ legfélreesőbb zúgában, jászolban, rongyok és könnyek között megszületett egy kis gyermek. Ez volt a nagy megoldás. Mosolygó kis gyermek ott a jászolban. Körülötte csodás fényesség: az ég óriás mosolya hullott le reá és betakaija, mint egy aranyszámyú bogarat a ráhullott rózsalevél. Felette új csillag gyúl ki az égen, mint rég várt isteni jeladás: távol napkelet sötét, bús kebele, a vágyak és epedések örök hazája megremeg s királyi küldötteit útrabocsátja napnyugat felé, ahol az Egyetlen Öröm született. Soha olyan ujjongást, mint az angyali karok éneke; szinte hallom, amint meg-megújulva önmagát szárnyalja túl. Soha olyan édes örömet, mint amilyen a pásztorok együgyű arcát hasogatja. Lehullott egy darab az Isten legbensőbb lényegéből, mint a fáklyáról a lángbojt, a földre és itt libegve-lobogva ég tovább. Megtartó született. Ez az öröm Isten örömének a visszfénye, hogy szeretete és kegyelme eddig elrejtett dicsőséggel lesugározhatott a földre. Ez az öröm minden emberek és hívők öröme. És azért olyan csodálatos, hogy ez a két öröm itt és most találkozott először a teremtés óta. Ott alszanak e bölcsőben majdan felröppenő hálaadások aranytollú madarai, szárnyra kelő boldog dicséretek pillangói. Tele van az a bölcső évezredek és embermilliók mosolyának rózsaleveleivel, elsírandó örömkönnyek gyöngyszemeivel, elkövetkezendő jócselekedetek nagy aratásainak aranybúzájával. Szinültig van a jászol szikrázó rubinkövekkel: boldog mártírok elhullantandó vércseppjeivel. Tele van a megváltott emberi élet szépségeivel és csodáival. Eredj és keres ki onnan a magadét. * Mennyei Atyám, megindul a lelkem és édesen remeg áhítatomnak és hálámnak súlya alatt, mikor szemlélem atyai szíved mélységeit, abban fogant boldog tanácsaid értelmét. Mikor látom 16____________________________________________________ szereltednek nagyságát, kegyelmed mélységét és magasságát, s mindezt úgy, amint az testtéválik egy kis gyermekben, aki anyja ölén édesen szendereg. Nem tudom, mit csodáljak, a Te isteni felségedet, amely e kicsiny embersziromban testesül meg, vagy pedig ezt a parányi edényt, ezt a virágkelyhet, mely dicsőségedet magában foglalja. Mit csodáljak, mérhetetlen gazdagságodat-e, amely elfér e jászol-bölcső rongyai között, vagy örök végzésednek rejtelmes titkát, amely nyilvánvalóan itt mosolyog előttem e gyermek arcán? Úr Jézus, Megváltó Istenem, áldalak és szeretlek Téged gyermekségedben, mert erőtlenségedben érzem erődet, hallgatásodban minden Igédet, örömödben minden szenvedésedet és zsenge életedben halálod nagyságát. Ezt a Te kezedet fogják átszegezni, ezt a Te szívedet járja át a dárda, erre a Te homlokodra kerül a töviskoszorú, s a Te drága tetemed roskad meg bűneink súlya alatt a Kereszten. Azért születtél s állasz elém gyermekül, hogy jobban szeresselek és imádjalak. Azért vagy ilyen fényes arcú gyermek a bölcsőben, hogy a Golgothán jobban vádolj és szeretetedet jobban megmutasd. Hódolok Neked, én Királyom, testté lett Ige, Atyám örök szerelme és elveszem kezedből minden ígéretedet, biztatásodat, igaz és ámen tanításodat. Elveszem, mint a naponkénti kenyeret, mint az ítélet ostorát, mentő csónakot az élet-halál harcban és egykor a királyi koronát odafenn. Légy áldott, örökre áldott, adj nekem itt lenn ma igaz karácsonyt és adj nekem egykor örök karácsonyt oda fenn. Amen. * Azért szükséges a keresztyén embernek imádkozni, mert ez a legfőbb része annak a háládatosságnak, amelyet Isten tőlünk kíván. Továbbá: mert Isten az Ő kegyelméből Szentleikét csakis azokkal közli, akik ezt Otőle őszinte fohászkodásban szüntelenül kérik és ezért Neki hálákat adnak. Heidelbergi Káté. ’ LP ‘Karácsony Ezüst esőbe száll(e a karácsony, a kályha zúg, a hóesés sűrű; a lámpafény aránylik,a kalácson, a kocka pörög, gőzöl a tejsürű. %il{ messze voltaki most mind összejönnek, a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kékjég körmivel. Tenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa, a jó barát boros korsóihoz von. És zsong az ének,áhítatba zöngve... Csalja havas psuztán, a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. Kosztolányi (Dezső ^ ^ r
