Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-09-01 / 9-10. szám
nem ad még birtokot. Hadd el, Péter, halála után annál többet ad, addig pedig ne bántsd nagyon szegényt, mert nekem is fáj. No, ugye nem bántod?... Már mosolygott megint, s asszonyi jósággal simult volna urához, hogy elsimítsa homlokáról azt a csúnya barázdát, mit máig nem látott soha. Péterben azonban nagy volt az elhatározás, asszonyi incselkedés nem állhatta útját a meglobban tűznek.- Bántja a hóhér, hogy kösse meg!... Hanem délre főtt étel legyen a mezőn, annyit mondok!...- Ki viszi ki, Péter? - könyörgött az asszony.- Ki hozza ki?!... Hát az úrfi meg a kisasszony - gyilkos pillantást vetett a kiságy felé, hol két borzas fej gondtalanul simult össze -, azt hiszed grófnak szántam őket, hogy dologtalanul kamaszkodjanak fel?- De Péter, a havas alá, olyan messze?!...- Eh, szokjanak a nyomorúsághoz; akinek nincs ökre, borjút fog a járomba.- Agyonfáradnak szegénykék!- Megpihennek a jószívű nagyapjuknál...- Nem voltál te eddig ilyen, Péter!- Ezután még ilyenebb leszek; ha nem tetszik, tegyetek róla!... Kifordult a házból, vállára vette a kaszát s a kiskapu megcsattant utánna... Máskor csókkal, szíves szóval búcsúzott, ha dologba indult; a borzasokra az útfordulótól is visszamosolygott... Most?... A fű is felnyög, ahol ma rendet vág! * Mikor kiért a faluból, szembe került a nappal, vérvörösen csúszott fel a havas hátán, vékony köd fénylett előtte, mint a kemence lebje.- Jó reggelt, öreg - vicsorította a fogát -, veres a szemed, mint a nyúlnak, úgy látom te se valami jól aludtál, pedig téged nem bánt a föld gondja; könnyű neked, se nem kaszálsz, se nem kapálsz, csak tekeregsz az égen, mégis megélsz. Mit vigyorogsz? Azt hiszed, nem merek a szemedbe nézni? De még hunyorgatás nélkül, hallod-e?! Mert én az élet földjén meg nem hátrálok senki előtt... Te hunyorítottál, nem én, mert én ha kell, estig nézek farkasszemet veled... Te bujkálsz a felhők mögé most is; viharfelhő, látom, de attól sem ijedek meg, hadd seperje a földet, úgyis sok a szemét rajta. Szó, ami szó, de csakugyan fene kedvében lehet, hogy az áldott nappal szembe száll s bírókra hívja a vihart. Hogy a követ felrúgja az útban, rebbenő madár után kaszával suhint, apró dolgok, említeni se érdemes. Olyan kedvvel érkezik a havas alá, mint a bőszült bika. A kaszaverésre földre heveredve könyökével elsepri a gyepes patkánytúrást; szomszédja háromszor köszön jó reggelt, míg észreveszi, arra is istentelenül felel:- Edd meg, hajó s ha kívánod. Pedig körülötte békesség honol; az erdőn ezer madárka csattogja énekét, millió lomb susog; virágos fű között tücsökcirepelés, bogárzümmögés s a nyári reggel ezer varázsa; de Péter nem hall, nem lát, gyilkolni volna kedve, kaszája suhintására vastag rendbe hull a fű!... 18____________________________________________________ Kettőnek is számot tenne, amit levág; hevült testén patakban ömlik a verejték, nem törli le, csak rázza időnként a fejét, s olyankor mintha eső permetezne a szikkadó fűre. Déltájban ebédvívő asszonyok tünedeznek fel, egy az ő kaszálóján és átriszál, piros szoknyája villanve lebben, a szomszéd csámcsogva kezd a falatozáshoz s a levegő tokányszagot kínál. Péter nyel is nehány szárazát s még sűrűbben pislog a hegyen kígyózó ösvényre, képzeletében ott jár a két kicsi borzos, apró lépéssel mérve a végtelen ösvényt; arcuk kipirult s edényükből meleg leves ontja illatos gőzét. Szívén olvad a jégkéreg, melegség ömlik lelkére; csak érkezzenek, ölébe veszi, megsímogatja s mesét mond nekik a szépséges tündérkisasszonyról, mit még az édesapjától hallott ő is gyermekkorában. Csak érkeznének már!...- Oh, két kicsi ártatlanom! - tör fel leikéből a vágyó sóhajtás. De hiába lesi az ösvényt, a két borzas nem akar feltűnni... A szomszéd jóllakottan hever az árnyékban, asszonya tereferélne még, de ura hotyogva húzza az igazak álmát; felszedi az üres edényt, hazafeléveszi az irányt, s nyomában rendre eltünedezik a többi asszony is. Péter kezében is megrestül a kasza; egy kicsit szégyenkezik, hogy ebéd nélkül heveredik le, de míg a két borzas megérkezik, legalább megveri; tán jobb is így, hogy nem tele gyomorral görnyed. Megkéstek egy kicsit, de nem csoda, egy mértföldnél meszszebb a falu, lassan mérik fel azt az apró lábak... Csak jönnek már!... Annál szebb lesz a királykisasszony meséje, van ideje, hogy szépítse, cifrázza s a széleit arannyal szegje be.- Jertek csak, kicsi báránykáim, jertek; édesapátok nem haragszik, rátok nem is haragudott, még édesanyátokra sem, csak arra a huncut nagyapóra. Ma reggel mortyogott egy kicsit, de már azt is bánja. No kicsidek, mégse jöttök?... A kaszát megverte; annak se lehet panasza, olyan szépen kopogtatta, minha üveg volna... A mezőségen ismét suhogott a kasza, a fiatalja fötyörészve vágta a rendet, csak Péter tekingetett az ösvény felé. Máskor ő ébredt legelébb a déli szundításból, ma nem is szundított, mégis heverész, még azt hiszi valaki, hogy részeg. Talpra no, nem tudhatja senki, hogy ő még nem evett, hisz mindenki aludt, a gyomrába nem lát senki. Nekifohászkodik a kasza nyelének, vág vagy két rendet, de mintha megvénült volna a legény, nem fog a kaszája...- Tekergő kölykei, hogy el tudtak ténferegni’... Feni a kaszát, pedig friss a verése, de így sűrűbben pisloghat az útra. Mindhiába, nem jönnek sehol!- Hátha az asszony nem is küldte el? Kitelik tőle, makrancos, mint az apja, Az apja?... A vén huncut?... Ej, ha a kaszám elé vetemedne, éhesen is kettévágnám, mint a nyúlfiút!...- Nem hát, tiszta dolog, hogy nem küldte, eddig ácsorogva is itt volnának... No megállj, Juli, apáddal cimborálsz?! Kezet fogsz az ördöggel is, csak kerüljek haza!...- Szégyen, vagy nem szégyen, de félbehagyom... Megrestültem, vagy a dolgot nem bírom?... Eh, gondoljon ki amit akar, ki tarisznyái nekem?!... Ledobta a kaszát; szeme lángot szórt, de csak bandukolva indult az ösvényen, mintha keresne valamit. Acél, kova, dohányzacskó _____________________________CALVIN SYNOD HERALD
