Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 igazában is elveszhetett volna... A hegyen túl sebesebbre fogta a lépést, futásnak is megjárt az igyekezete. A haragja is felgyűlt megint, mint égen a felhő... Néné, azok csakugyan tornyosodnak. Még beválik a reggeli jövendölése; a szél már lebben is, az országúton kavarog a por...- Vihar lesz no - állapítja meg futtában, s már bánja, hogy otthagyta a kaszát de otthon is mennydörög, tudom, még a ház is rászakadhat, akire ráordítok... Az asszony nagyot néz.- Mi van veled, Péter?...- Még te kérded - !... Étien vesszek meg a kasza nyelén?!... Eleget vártam a kölykeid, az éhségtől kidülledt a szemem, de mit bánod, ha elpusztulok is?!...- Az Isten szerelméért, Péter, hisz még tíz órakor útnak indítottam. Jaj, eltéved a két gyermek!...- A gyermekek?!... Az én két borzosom?!... Ne ijedj meg, fiam, sok nép jár a mezőn, el nem tévedhettek, ezóta jönnek is valahol. Erőltette a nyugalmat, pedig szíve a torkában dobogott; rohant visszafelé, mint veszett paripa... A vihar is kitört; a mezőről takarodott a nép, fűtői-fától megkérdezte, hogy a gyermekeit nem látták-e? Mindenki nemet intett, csak a vén Pipás Jóska mondott annyit, hogy ezelőtt félórával az ő kaszálója mellett madarásztak, az erdő szélén.-Az erdő szélén?!... - rémüldözött Péter -, teremtő Isten, ne hagyj el!... Kétségbeesve rohant tovább, s a mondott szónál szinte gyorsabban ért a nevezett helyre. * A két borzos csakugyan elindult a délebéddel, Pista vitte a levest, legény ő már, a hét évet is betöltötte. Félrevágta a kalapját s büszkén néz a járókelők szemébe; hogyne, mikor ő már a havas alá viszi az ebédet! Katica a kenyeret viszi, kicsi kosárban; még apró leányka, most fordult a hatodik esztendőbe, de a világért el nem maradna a legénytől, inkább előtte jár, ha futva is. Göndör fürtjeivel fogócskát játszik a nyári szellő, fel se veszi, szüntelen csacsog a Pista legénynek, hogy aztán az ígéret szép szó s ha megadják úgy jó; neki hát megfogja azt a szép pillangót, akinek olyan tarka köntöse van, mint a zsidóleánykának, mert ő pillangó nélkül haza nem megy, tudja meg mindenki, kiváltképpen Pista. Az útról hamar letértek; virágos réteken, zsendülő búzákon vezetett az ösvény. Ezer pillangó röpködött, Katica mindeniket meg akarta fogni, de Pista mindenikre azt mondta, hogy ő ennél is szebbet fog. Haladtak is szaporán... Egyszer csak meglátja Pista az álmodott pillangót, no soha olyan gyönyörűt!... A napsugár, a szivárvány, az ég kékje, az erdő zöldje; taavasz virága, az ősz hervadása s még millió kibeszélhetetlen gyönyörűség sugárzott róla, s csak ott lebegett előttük vagy kétlépésnyire!... Egy gondolat, s utána mindketten. Pista a kalapját emelte ütésre, Katica a kötényével próbálkozott, de a pillangó most magasra lebbent. Remegő vággyal néztek utána, s lám nem hiába, a búza szélén ismét leszállt; Pista tisztán látta, hogy hová. Hajrá, utána, ott biztosan kalap alá kerül. A kalap százszor lecsapott, a kötény is borult; megvan, kiáltott százszor mindkettő, de a pillangó csak szállt százszor is tova!... Megúsztak rétet, búzaföldet; árkon, bokron, tüskén keresztül, s mikor a pillangó mégis eltűnt szemük elől, lihegve ültek le pihenni s szomorúságukban alig mertek egymásra tekinteni.- Te Pista - szólott nagy későn Katica-, né a fazék s a kozár, még jó, hogy el nem veszettük. Olyan tisztán beszélt a pöttöm leányka, hogy az „s”-et még megropogtatta.- Hej, baráticskám, eddig édesapám is megéhezett - riadt fel Pista -, gyere no, ne döglődj. Az ösvény százfelé ágazott, egyiken, másikon is próbálkoztak, eltévedtek meg helyreigazodtak, s hosszas bolyongás után elérték a kaszálót, de az édesapjuk nem volt sehol. A szomszéd azt mondta, hogy csak most ment el, s vissza is jön bizonyosan. Az ő füve már lefogyott, másfelé van dolga, de csak várják meg bátran, sokáig nem maradhat, mert a kaszáját is itt hagyta... Hát várták türelmesen, a pihenés is jól esett; de lám innen is, onnan is madár rebben, egyik szebben csipeg, mint a másik; né-né, az a kicsi veresbegyű tán mégis a legeslegszebben; aztán mintha repülni sem tudna jól, ezt már csak megfogják!- Utána, utána!... A kicsi pirosbegyű csakugyan aprózza a repülést, minden kórón, kósza bokron leszáll. Arcuk kipirul, szemük lázban ég.- Után, utána... - S az erdő már alig egy futamodásnyi!... * Ott volt hát Péter a nevezett helyen, de ott a vihar is, szabadjára eresztett kantárszárral. A szél nyargalt, mint a veszett állat; a bokrot megtépte, a fát csavargatta, recsegve törött az ág, mint száraz pozdorja. Ahegyek hátát sötét felhő seperte; dörgött, villámlott, aharagvó Isten villámkorbáccsal csapkodott, s ütése alatt reszketett a föld. Péternek minden hajaszála égnem meredt; borzadva gondolt gyermekei sorsára; villám lesújthatja, rohanó ár elragadhatja, vadállat széttépheti, s míg él, sirathatja!... Mindennek ő az oka!... Miért kellett neki földre éhezni?! Hisz a magáéból emberséggel élhet. Azt a szegény asszonyt is milyen ártatlanul gyötörte!... Fejére gyűlt minden bűne, s nyögött terhétől, mint vajúdó állat. Jajongva kiáltozta gyermekei nevét: - Pista, Pista, kicsi Katica!... Oh, ártatlan gyermekeim!... Válasz nem jött sehonnan, kiáltása elveszett a tomboló viharban; sötét lett a lelke, mint a csillagtalan éjszaka. Imádkozni próbált, de imádsága átokba fulladt. Atkozta önmagát, hogy gyermekeivel kegyetlenkedett, a vihart, mely sírjukat ássa, s Istent, ki nem könyörül. Riadtan futkosott az erdőben, mint az űzött vad, mélységek felett tördelte kezét, torkát rekedtté ordította, s már csak suttogva nyöszörgött gyermekei után. Aléltan vergődött ki a sűrűből, mezei kaszálókon ődöngödött céltalanul, reményvesztetten; felemelte csontos öklét és megfenyegette az eget. - Isten, Isten - üvöltötte rekedten -, add vissza őket; Isten, ha ismersz, könyörülj!... (Folytatás a 21. oldalon)
