Calvin Synod Herald, 2005 (106. évfolyam, 1-12. szám)
2005-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 %£%&e Erdélyi magyar írók novelláiból Donáth László TÖVIG ÉGŐ GYERTYA Mikor keleten megpiroslott az ég s rárémlett az apró szemű ablakra, Bozsi Péter felérzett álmából. Falusi embernek nemigen kell csergető óra, hajnali fény s kakaskukorékolás az ébresztője. Még fátyolos volt a látása, a puha ágy marasztalta, a tegnapi mámor is nyűgözte, akarata mégis talpra állította.- Apáddal hé, vakapáddal cicázz - hessegette az álmot hétfőre virradunk, nem vasárnapra. Tempósan szedte magára a ruhát, nem a tegnapi ünneplőt, hanem a viseltes mindennapit, a dologra valót, mit az asszony még az este elérakott. Éppen azért válogatja, mert ha hibát találna, nem kell más okot keresni a kötődésre!?,,, No, mert tegnap erősen eltökélte, hogy ezután mindennapi kenyere lesz a kötődés, s elhatározását sem a mámor, sem az álom nem tudta kiverni a fejéből. Kemény feje volt, azt meg kell adni... Józanon tökélte el, aztán vasárnapi alkatosságból borral is locsolgatta, mint minden nagy szándékát, de lám, józanon is állja, mert egy az, hogy vele ne pityókázzék senki, még a tulajdon apósa, a nagy uzsorás se, a másik az, hogy ő a földért meg gyilkol is, ha kell, de az igazát nem hagyja. Ha a vén huncut vagy adja, vagy nem, de ha nem, azt is csak az asszony bánja. S ez a helyes, mert igaz, hogy a föld az öregé, de az asszony is az ő leánya, akit szeretetből vett el, de mégsem azért, hogy egész életén a más földjét túrja... A vén huncut még a lakodalmon ígérte, hogy mihelyt gyermekük lesz, földdel is megembereli, de azt tartja az akasztanivaló, hogy ígérd meg, ne add meg, úgy nem károsodol meg. Mert lám, lett gyermek kettő is, földet mégsem adott. Igaz, nem is kérte, mert azt várta volna, hogy kéretlen adja, no várhatta!... Most, hogy Isten a harmadik gyermeket is megadta, kérte a földet, nehogy azt mondja a vén zsibrák, hogy néma gyermeknek anyja sem érti a szavát, de lám, a nagy ígéretből csúfolkodás leve, mert azt mondja az égetnivaló, hogy csak akkor kezd vetkezni, mikor le akar feküdni. így állja a szót!?... Hát ő mért állná másképpen!?... O is ígérte, hogy megbecsüli az asszonyt, de az is csak ígéret. Eddig csucsujgatta, szépengette: „édesem”, „gyermekem”, de már ennek vége. Mától kezdve nyelhet keserűt is, sóst is, ha mindennap sírva megy panaszra, a vén huncut is mást gondol a földek felől. Hát menjen is még ma, sírva panaszolja, hogy olyan lett az ő jámbor ura, mint a pokróc... De ki is nézné el más emberfia, hogy az asszony pitymallatkor se ébredjen s tán éppen a leánykori szeretőjéről álmodjon?!...- Juli, hé!... Tán nem akarsz megint délig aludni, vagy mi?!... - üvöltésnek is bevált volna a szelíd ébresztés; eddig „galambom”, „ébredj kincsem” járta, most az asztalra csap, úgy rikoltja másodszor is:- Juli, hé!... Az asszony mosolyogva ébred, félig nyitott szemét végighordozza a szobán; a kicsi ágyban két borzas fej, a bölcsőben az ártatlan kicsi.- Oh, be gyönyörűt álmodtam, Péter- s már mondaná is, hogy virágos réten futkározott a kicsivel, de csak rákerekíti a szemét a nagyobbik Péterre.- Ejisze a régi szeretődről, hogy a... Ilyen beszédet még nem hallott, Isten szent nevét házukban még nem káromolta senki... Tréfa lehet, de tréfának is csúnya, amit folytatni nem szabad, nagy komolyra fordul hát a szó:- Nem biz én lelkem, hanem a kicsi ártatlanomról... S hogy a kicsi ártatlan éppen nyöszörögni kezd, szelíden omlik a bölcső fölé, s szájába adva a duzzadt életet, hántást feledve buggyan az anyai szív:- Elaludt rossz édesanyja, kicsi fia megéhezett, jaj, hogy sírna, ha nem kapna!... Mikor a kicsi Péter jóllakottan szenderül vissza angyali álmába, a kis ágyban betakarja a két borzost s aztán ruhájával együtt veszi fel a mindennapi gondot.- Kaszálni mégy, Péter, vagy kapásokat hívtál - kérdi szelíden, hogy tájékozódjon a teendők felől. Péter egy pillanatra elfeledte nagy elhatározását, ellágyulva figyelte az asszony dolgát; a Péterkét csucsujgató beszédet ajka mozgásával kísérte, tekintetével a borzasokat is segített betakarni, a kívánatos asszonyi testet is falta szemével, de ahogy a kaszálásra fordult a szó, ismét megszegte a nyakát. Arra gondolt, hogy a vén huncut kaszálót sem adott, bár annyit se, ahol egy borjúcska egyszer jóllakjék, lobbant a vére s szinte összeroppantotta a szót:- Oda hát, de a magamére!... A magamét kaszálom, nem a másét!... Az asszony nem akarta észrevenni a szó élét.- El kéne vidd a délebédet - mondta csendesen -, sajtot s paprikás szalonnát tarisznyálnék, száraz is jó lenne, ha egyedül dolgozol... no, meg hónapos retket, amit te úgy szeretsz...- Edd meg apáddal s a nemzetségeddel, mert azoktól tanulhattad, hogy a kaszást száraz étellet traktáld! Az én házamnál másként lesz hé, a magaméból azt eszem, amit akarok. Kéne úgy, hogy éhesen húzzam a kaszát s tántorogva jöjjek haza, mintha részeg lennék?!!... Főtt ételt, asszony, hajót akarsz!...- Szívesen vinnék, Péter, de tudod, hogy nekem még nem lehet, segítségünk meg senki sincs...- Bejárónét tartsak ugye, hogy kihozza helyetted?’... Van miből, mert apád annyi földet adott, hogy alig bírunk vele!... Az asszony szájában meggyűlt a keserű, de lenyelte, s ismét csendesen folytatta:- Ne hányd fel, Péter, édesapám nehéz természetű, a fejébe vette, hogy életében semmit sem ad, hogy a magunk emberségéből éljünk meg; de a sírba nem viheti, több gyermeke nincs, s halála után minden a miénk.- Meg se hal soha, egészséges, mint a makk!- Agyon nem üthetem - pityeregte az asszony. Eltörött a mécses, omlott a könnye, mint a zuhatag.- Pedig nem ártana - keménykedett Péter az ilyennek nem ártana. Ej, ha az én apám volna!...- Ne vétkezz Péter, itt halt meg nálunk szegény édesapád, esztendeig feküdt; nagyobb szeretettel leánygyermek se ápolta volna. Halála után hónapokig vártad, hogy hazajön; ha üres ágyára tekintettél, szemed telefutott könnyel... Nem vagy te kőszívű, Péter, hiába mutatod; csak az bánt, hogy édesapám
