Calvin Synod Herald, 2004 (105. évfolyam, 1-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám
16 CALVIN SYNOD HERALD (Folytatás a 15. oldalról) elküldték ide. Izgatottan gondolt bele jövőjébe: ezentúl ez lesz a dolga és mennyire jó lesz neki, hiszen szeretni fogja, amit csinál - s nem utolsósorban az apja is boldog lesz, hogy fiából országos riporter válik! Nehezen jött álom a szemére ott a vidéki kis vendégházban, alig várta, hogy hazamenve lekopogja írógépén mindazt, amit látott, vagy méginkább egyenesen a mikorofonba mondja az egészet azzal a lendülettel, amilyen lendülettel lelke szárnyal a rónák felett, mióta megízlelte ezt a világot. Azt szeretette volna, ha mindenki átérzi, amit ő érez és szerette volna a rádióhallgatókkal megláttatni azt, amit csak látva lehet igazán érteni... Valahogy így jöttek a szavak egymás után: „... sasszem sem látja határát a végtelen búzatengereknek, hullámzanak s ringanak, a parcellák messzi határai belearanylanak a horizontba, a lemenő Nap fényével vetekszik agrártudósaink munkájának eredménye..., de a legszebb az a millió-billió kis kék búzavirág és vérvörös pipacs, ami a búzemezőket a béke és a szocializmus színével szövi át...” A riport adásba került. Pár óra múlva közölték vele, hogy több riportot nem készíthet, az állami gazdaságot nagy szégyenbe hozta, az agronómust elbocsátották, s most rajtuk röhög az ország. Méghogy búzavirág és pipacs...! Micsurin forog a sírjában! A magyar búza attól magyar búza, hogy búza van benne és semmi más! A színes-virágos búzatábla mindenki szégyene! A szocialista búza még a vörös pipacsot se szereti!... Ekkor született meg a közkedvelt nóta (Hullámzik a búzatenger, egyre több a boldog ember) gunyoros átirata: „Virágzik a búzatenger, de kevés a boldog ember...” Kosztolányi Dezsőnek lett igaza, aki így ír a Pipacsos, alföldi út, forró délután című versének közepén: „ ... a virágok mezei kékbe járnak, / mint az alföldi kislányok vasárnap, / és ezrivel virágzik a pipacs, / szelíd füvek között véres apacs. ” (Egy alföldi parasztember elmondása alapján) Aranynál drágább, aratásra érett kalász „Istenem, ne hagyj el késő vénségemhen sem... “ (Zsolt 71,18) Egyetlen művész sem tudja az erdő teljes szépségét lefesteni, minden festménynél szebbek a fák, amikor a lombok színessé válnak. A levelek sohasem olyan szépek, mint amikor lehullanak! A gondolkodó ember azt mondja: a hulló levél biztosítéka és ígérete a tavasz eljövetelének. A hívő ember arra gondol, hogy az elmúlásban benne van a feltámadás csírája. Ez az eljövendő dicsőség hite és bizonysága. Joggal beszélhetünk tehát arról, hogy az öregségnek vannak pozitív oldalai, helyesebben szólnunk kell, lehet és szabad az öregkor áldásairól is. A hívő ember abba veti bizalmát, aki ezt mondta: „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak!” (Ézs 46,4). Ha számba vettük az árnyékos oldalt, vegyük számba az áldásokat is! Még itt vagyunk! Gondoljuk meg, hogy Isten kegyelmének köszönhető, ha még az élők között vagyunk! Mennyi mindent átélt már a mi nemzedékünk! Hány családtag, rokon, barát, gyülekezeti ismerős hiányzik már. Mi is közöttük lehetnénk. Istennek megszámlálhatatlan védelmét tapasztaltuk, és elmondhatjuk a zsoltáríróval: „Emlékezem az Úr tetteire... „ (Zsolt 77,12) Eszünkbe jut-e hálát adni éveinkért, életkorunkért, ha megközelítettük a bibliai kort? „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő ...” (Zsolt 90,10). Hálát adunke hozzátartozóinkért, akik törődnek velünk, a gyülekezetért, amelyet látogathatunk s ahol hitben épülhetünk, a testvérekért, akik hordoznak imáikban, gondjainkban segítenek? Megköszönjüke azt, ami leépülő testünkből még megmaradt? Megköszönjüke szemüvegünket, hallókészülékünket, botunkat s még annyi megszámlálhatatlan segédeszközünket, amelyek rendelkezésünkre állnak s hasznosak számunkra? Vagy talán végelgyengülésben szenved a hálaadásunk készsége? De nézzünk körül! Az a veszély is gyakori, hogy elfeledkezünk a szükségben lévő testvéreinkről. Számtalan lehetőség kínálkozik arra, hogy szeretetünket, törődésünket megmutassuk. Az első gyülekezetekben ez a legtermészetesebb dolog volt, ezért nem is volt közöttük szűkölködő. Jakab apostol szerint igazi istentisztelet az özvegyek és a szegények támogatása! „Tiszta és szeplőtlen kegyesség Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az án’ákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól” (Jak 1,27). / \ Túrmezei Erzsébet OTTHONOM Otthonom a templom. Ajtaján belépve mindig hazaérek. Ismerősen csendül fülembe az ének. Mintha minden hangja simogatás lenne! Égi Atyám keze simogat meg benne. Megtérített asztal. Éhező mellőle sose kel fel éhen. Megelégedhetik mennyei kenyéren: élet kenyerével, élet italával, igében, szentségben Krisztussal magával. Mesterem műhelye. Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen, hogy régi emberből új emberré tegyen: hogy amíg templomát látogatom híven, templommá formálja egész bűnös szívem. Otthonom a templom. Mennyei otthonom halvány földi mása, drága tükörképe, szent hivogatása. Míg egykor mennyei hajlékod befogad, köszönöm, Istenem, földi hajlékodat \_________________________________________/
