Calvin Synod Herald, 2003 (104. évfolyam, 3-12. szám)
2003-11-01 / 11-12. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD Csak sírni szabad? Állok a feleségem sírja mellett, és régi emlékek tolulnak elém az együtt töltött negyvennégy és fél évből. A feleségem nagyon szerette a rózsát. Az volt a legkedvesebb virága. Élete utolsó heteiben unokáitól kapott piros rózsáit ott őrzöm még ma is a könyvszekrényemen. Mivel nagyon szerette a rózsát, ezért temetése után hat éven át minden héten, jó és rossz időben, esőben, fagyban, hóesésben egy szál piros rózsát vittem a sírjára. Egyszer valaki megjegyezte a Szadán lakó ny. őrnagynak, hogy a pap mindig csak egy szál rózsát visz a felesége sírjára. Az őrnagy megmagyarázta neki, hogy az az egy szál rózsa az el nem múló szerelem jelképe. Most már öregen, betegen, sok műtét után csak ritkán j öhetek ide, a temetőbe. Ahogy nézem a vázában a piros rózsát, eszembe jut az a tizenhárom évvel ezelőtti, nem sokkal a temetése utáni egyik szép őszi vasárnap, amikor a temetés után először mentem két kicsi unokámmal a temetőbe. A parókiától j ó félórai séta volt a temetőig. Mentem kézen fogva a két kicsivel. Kálmánka hatéves volt, Ildiké öt. A piros rózsaszálat Ildiké vitte. Az úton végig a „mamá”-ról beszélgettünk. Kicsik voltak még ahhoz, hogy a maga valóságában felfogják azt, hogy mit is jelent „meghalni”. Csak annyit tudtak, hogy hiába kopogtattak a gödöllői lakásunk ajtaján, mely előtt mindig izgatottan várták, hogy a mama nyisson ajtót. Már nem nyitotta ki előttük, és nem rohanhattak hozzá, átölelve őt. Tudták, hogy a mama ott aludt a sírban. Kálmánka fantáziáját a kripta izgatta, a „szoba”, ott lenn a földben, ahol a mama a koporsóban fekszik. Azt kérdezte: „Papa, annak a szobának van ajtaja, ablaka?” „Nincs, kicsi fiam” - mondtam neki. „Akkor van benne villany?” folytatta a kérdezősködést. „Az sincs” - feleltem. „Hát a mama sötétben van?” kérdezte sajnálkozva. Majd elgondolkodva azt mondta: „Igaz, le van csukva a szeme, alszik, akkor nem kell, hogy világos legyen a szobájában.” így beszélgetve érkeztünk ki a temetőbe. Mikor megálltunk a sírnál, és Ildiké a rózsát belehelyezte a vázába, a kicsi lány üde, csengő hangon énekelni kezdett. Hiába mondtam, hogy ne énekeljen, a mama úgy sem hallja, a temetőben nem szabad ilyen gyermekéneket énekelni, ő csak énekelt tovább. Szállt az ének a temetőben, melyben csak zsoltárok és gyászénekek szoktak hangzani. Boldogan kipirult gyermekarcot simogatott az őszi szél ott, ahol könny öntözi a néma sírokat. És én, a sok hamis könnyet, képmutató gyászt látott öreg lelkipásztor, bár könnyeim hulltak a még a síron hervadó koszorúkra, végül is hagytam, hogy hadd énekelje végig az éneket, hiszen ő azt a mamának énekelte, akit nagyon szeretett, és aki őt is nagyon szerette. Szokatlan szertartás volt az a temetőben, ahol más szertartások szoktak folyni. De az a kicsi lány nem tudta másként megmutatni szeretetét. Abban az énekben egy ötéves kislány kicsi szívének meleg szeretete volt benne. Bennem pedig azóta is ott ég a kérdés: csak sírni szabad a temetőben? Hát nem írtae az apostol: „Ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük” (I. Thessz 4:13b). Nekünk van reménységünk? Lehet, hogy ezt olvasva lesznek akik megrónak azért, hogy miért nem hallgattattam el mégiscsak Ildiké ajkán azt a „temetőbe nem illő” éneket. De hadd idézzem nekik Jézus szavait: „Sohasem olvastátok-é: a gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget” (Máté 21:16b). Van mit tanulni gyermekeinktől: tiszta gyermeki érzést, szeretetet, örömöt. Az emlék elszállt. Még megigazítom a rózsaszálat a vázában, aztán megsimogatva búcsúzóul a sír fejénél álló kopjafát, indulok haza, ahol nagyon hiányzik az, akit holta után is el nem múló szeretettel, szerelemmel szeretek, akivel együtt éltünk a földön, akivel majd halálom után együtt leszünk a földben, és hiszem, hogy együtt Jézus ölén a mennyben is. D r Körpöly Kálmán MARANATHA! „íme az ajtó előtt állok és zörgetek...” (Jelenések könyve 3,20 a) Az advent idejében úgy érezhetjük magunkat, mint akik nagy utat tettek már meg, de még nem érkeztek el teljesen a célig. Egy egész esztendőt hagyunk lassan magunk mögött, természetesen az Úr segítségével, de még nem értük meg hitünk nagy ünnepét, a karácsonyt. Átéltük már bizonyára azt az érzést mind, hogy valami nagy fába vágtuk a fejszénket, jódarabig volt is kedvünk, erőnk szorgoskodni, de már alig vártuk a végét, és ráadásul a vége felé már többször meg kellett állni pihenni. A napok is egyre hosszabbaknak tűntek, egyre nagyobbakat sóhajtottunk, amikor fel kellett állni a pihenőhelyünkről. Nos, bizonyos értelemben és bizonyos mértékben advent is ilyen. Négy vasárnap ülünk össze a templomban: pihenni és várni. Kikiáltani azt a jelszót, óhajt, amit kikiáltottak az őskeresztyének: „Maranatha!” Ez az ősi arám nyelvű, két tagból álló kifejezés egyetlen helyen fordul elő az írásban, az 1 Kor 16,22-ben. Első tagja a „maran” vagy „marana” azt jelenti, hogy „Urunk”, a maradék tag, a „tha” vagy „atha” pedig a Jönni” igéből származik. Ha úgy olvassuk, hogy „Marana tha”, akkor ezt jelenti: „Urunk, jöjj!”, ha úgy, hogy „Maran atha” akkor pedig ezt jelenti: „Urunk eljött.” Az egyik fordítás azt sugallja, hogy be fog lépni az ajtón, a másik azt adja hírül, hogy már megjött. Kinek így igaz, kinek úgy. Az Ige azt mondja, hogy Jézus Krisztus, az életünk Megváltója az ajtó előtt áll és zörget. Vagyis a küszöbön van. A kérdés, hogy az Urat beengedi-e az illető, vagy nem reagál a kopogtatásra és akkor a zörgető elmegy. Ne feledd, hogy Jézus az elmúlt évben is nagy utat tett meg érted! Nem csak földi élete folyamán járta be az országot, hanem manapság is annyit megy értünk: kisegít itt, meggyógyít ott, elrendezi bajunkat emitt, türelmesen tanítgat amott. Úgy gondoljuk, hogy 0 nem fárad el soha, mert ugyan milyen isten az, amelyik elfárad... Nos, 0 olyan Isten, Aki nem fárad el, de amikor a kopogtatás ideje lejár, és nem kíváncsiak rá, akkor szomorúan elmegy. Úgy fejezi ki ezt egy másik Ige a Jelenések könyvében, hogy ...pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából” (Jelenések 2,21). Ha te már tudod így mondani: „Maran atha!”, vagyis hogy a te Urad már eljött számodra, akkor jó! Akkor nem a küszöbödön áll már Jézus, hanem belépett az életedbe. Próbálj neki tetszeni vendéglátásoddal, otthonod, azaz életed berendezésével, !
