Calvin Synod Herald, 2002 (103. évfolyam, 1-10. szám)
2002-09-01 / 9-10. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD EMLÉKEZZÜNK 120 éve született Ravasz László püspök Százhúsz éve, 1882. szeptember 29-én született Bánffyhunyadon Ravasz László református püspök, a magyarországi református egyház kimagasló alakja, a két világháború közötti Magyarország neves egyházi-politikai személyisége, amerikai református életünk jó ismerője, akinek messzelátó mondását nemzedékről nemzedékre adjuk tovább: „Az amerikai Magyar Református Egyház Istennek csodálatosan szép virágoskertje - egy olvadó jégtáblára ültetve.” Ravasz László személyes küldötteként érkezett közénk örökös püspökünk, Főtisztelendő Dr. Szabó István, nagynevű elődünk ez újság szerkesztésében. Ravasz László édesapja székely gazda, édesanyja református papleány volt. Eredetileg irodalomtörténész akart lenni. A kolozsvári teológia végzése mellett Böhm Károlynak, a kolozsvári egyetem híres filozófia professzorának egyik legkedvesebb tanítványa volt. A kolozsvári egyetemen bölcsészdoktorátust, majd a Sárospataki Teológiai Akadémián magántanári képesítést szerzett. 1907-től ez utóbbi intézményben a gyakorlati teológiai tanszék tanára volt. 1921-ben a budapesti Kálvin téri egyházközség meghívta lelkipásztorának, s ugyanebben az évben a dunamelléki református egyházkerület püspökévé választották. E tisztet 1921 és 1948 között töltötte be. Baltazár Dezső tiszántúli református püspök 1936-ban bekövetkezett halála után az összes legfőbb tisztséget ő töltötte be egyházában: 1936-ban az Országos Református Lelkészegyesület elnöke lett, majd 1937-ben egyhangúlag megválasztották az Országos Zsinat lelkészelnökének. Ezzel jogilag is egyháza vezére lett, miként már régen mindenki annak tekintette. Ugyancsak 1937-től töltötte be a református egyház egyetemes konventjének elnöki tisztét. A Protestáns Szemle főszerkesztője, a Református Élet, s a Magyar Kálvinizmus című lapok alapítója volt. Megalkotta a református egyház új Istentiszteleti Rendtartását. Mint kiváló szónok, egyházi író, teológus, a keresztyénnemzeti eszme apostola - jelentősége jóval túlnőtt egyháza keretein. 1927 és 1944 között tagja volt az Országgyűlés felsőházának, szorosan együttműködött a rendszerrel, és személyesen is jó kapcsolatban állt Horthy Miklóssal. 1930-ban - az első 12 között - a kormányzó Corvin-lánccal tüntette ki. A napi politikába nem avatkozott bele, de sorsdöntő politikai kérdésekben gyakran kérték tanácsát az ország vezetői. Egyik szerzője volt a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? című tanulmánykötetnek. A zsidókérdésben, ill. az antiszemitizmus ügyében vitatott volt magatartása, melyet később önmaga is bírált. Az első (1938) és a második (1939) zsidótörvényt püspökként és a felsőház tagjaként is elfogadta, azzal a meggondolással, hogy segíthet leszerelni a támadó antiszemitizmust, és ily módon védelmül szolgálhat a zsidóság számára. A harmadik (1941) zsidótörvényt - amelyik a keresztyén-zsidó vegyes házasságok megtiltását célozta - viszont már elutasította. 0 olvasta fel az összes püspök tiltakozó nyilatkozatát e törvény ellen, s felemelte a szavát a későbbi zsidóüldözések ellen is. 1944 júniusában, megismerve az Auschwitzi Jegyzőkönyvet, törekedett a zsidóságot fenyegető veszedelem elhárítására, ám minden fáradozása ellenére elmaradt a keresztyén egyházak közös fellépése a zsidóüldözés ellen. Szálasi Ferencnél is közbenjárt a zsidók védelme érdekében. 1945 után Mindszenty József katolikus hercegprímás és Ordass Lajos evangélikus püspök mellett őt is félreállította a kommunista rendszer. 1948 májusában lemondani kényszerült püspöki méltóságáról, majd 1953. március 1-jén lelkészi állásából is visszavonult. Az 1956-os forradalom idején a hívek visszahívták a református egyházunk élére. 1956. november 1-jei rádiószózatában kiállt a forradalom mellett, „csodálattal és hódolattal adózott a nemzeti felkelés hőseinek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullatásával kivívták.” Főszerkesztője lett a forradalom alatt megjelent Reformáció című új református lapnak, majd a forradalom leverése után egy rövid ideig, 1956. november 4-től 1957. április 14-ig ígehírdető lehetett a Kálvin téri templomban. Ezután a félreállítás és a teljes elhallgattatás lett az osztályrésze élete végéig. Leányfalui otthonába vonult vissza, de száműzetésében, hallgatásában is rendületlen hitet és erőt sugárzott minden magyarnak, aki nem adta fel egy emberibb, jobb világ reményét. Reformáció: Beszűkülés vagy elmélyedés? A reformációról beszélgettünk egy közösségben. Valaki szépen elsorolta, mik voltak a reformátorok legfontosabb tanításai, amit az újra felfedezett Bibliából hangsúlyoztak: egyedül kegyelemből kaphatunk Istentől üdvösséget, ezt egyedül hittel tudjuk megragadni, egyedül Jézus Krisztus haláláért ad Isten kegyelmet, s minderről hitelesen egyedül a Szentírás tudósít minket. Egy fiú megkérdezte: nem jelent ez a sok „egyedül” egyfajta beszűkülést? Jogos kérdés. Hiszen a 16. század elején az egyház éppen nagy expanzióban volt, terjeszkedett. Erős politikai hatalommá vált, nőtt a gazdasági és pénzügyi súlya, elképesztő gazdagság halmozódott fel a kezében, ellenőrizte a tudományos életet, ő volt a művészetek legnagyobb megrendelője... S akkor jön a reformáció, előveszi a Bibliát, és ezt mondja: ez a forrás, menjünk vissza a forráshoz! Ebből kell merítenünk, és ezt az élő, éltető vizet adni tovább az embereknek, vinni bele a társadalomba. Isten ma is az 0 igéjével teremt új embereket, nekünk ezt az Igét kell hirdetnünk, ehhez kell minden tekintetben igazodnunk, eszerint kell élnünk. Az egyháznak, mint intézménynek, nem kell mindenütt ott lennie. Egy helyen kell lennie: hivatása magaslatán. És Isten ezt a hivatást adta neki. A Szentírásban kell mélyre ásnia, annak a kincseit kell közzétennie, s akkor majd lesznek olyan emberek, akik ezt beleviszik a társadalomba, és ott jótékonyan hat az íge ereje. Ha az egyház éppen erről feledkezik meg, hiába buzgólkodik másban. Nem szétszóródnia kell, hanem elmélyülnie. I
