Calvin Synod Herald, 2002 (103. évfolyam, 1-10. szám)

2002-05-01 / 5-6. szám

CALVIN SYNOD HERALD

11

KÖNYVISMERTETŐ GAZDA JÓZSEF:

Az Istennel még magyarul beszélgetünk

Magyar szórványok élete a Kárpát-medencében

Budapesten, a Püski Kiadónál jelenik meg a nyáron Gazda József erdélyi református írónak legújabb könyve, melyet minden amerikai magyar református testvérünknek meleg szívvel ajánlunk figyelmébe. Az alábbiakban részleteket adunk közre, s örömmel vállaljuk, hogy olvasóinknak szerezzünk egy-egy példányt, ha kérnek. Rendelni a szerkesztőség címén lehet írásban.

Az oroszok alatt eljött szokásba a házaknál való imádkozás. Ez annak is a következménye volt, hogy templomba nem nagyon mertünk járni. Nagyon zavartak bennünket a munkahelyen, hogy nem szabad járni, azért mégis jártunk. Mi, akik dolgoztunk kicsit parasztabb munkát, mi nem féltünk, csak jártunk. Nálunk eleinte pap se volt, tisztelendő sem volt. Jani bácsi felesége ő vezetett templomba. Úgy jártunk rendesen, minden vasárnap. Közben hétköznap is voltak misék. S vasárnap minden vasárnap mentünk. Pap nélkül? Izuka néni vezetett úgy, mint a pap. Nem gyóntunk, nem áldoztunk. Máskülönben minden olyan szépen folyt le, mintha pap is lett volna. Izuka temetett. Úgy is temetett, volt úgy, hogy tisztelendő úr elment Magyarba, nem volt itt, ki temetett volna. Ő ment, temetett. Ő már benne van ebben, mint a tisztelendő úr is. Mindent olyan szépen elvégez, hogy igazán érdemes volt. Nehányan zúgolódtak, hogy nőnek nem pászol, de férfinak nem akarózott, s nekünk ez nagyon jó volt. Ő vezetett, s mi jártunk rendesen templomba. Nem volt pap, kit fogadjunk, amikor van itt közöttünk olyan magyar asszony, aki elvállal egy magyar imát. Az imádkozik, mi közösen rózsafüzérből, szent énekeket, halotti énekeket elénekelünk. Nagyon szépen folyt le ez a mise? (Francz Ferencné Reparuk Ilona, Kőrösmező, Kárpátalja)

Nem beszélek magyarul, mert most már nincs kivel. A Jóistennel imádkozom magyarul. A Jóistennel magyarul beszélek. Imádkozni magyarul imádkozom. (Polgár Irma, Mezőszilvás, Erdély)

És ahol a vallás csak vallás, és nem telik meg tartalommal? És a prédikáció csak „szakmai jellegű” igemagyarázat, és nem példabeszéd? Ahol a lelkész nem vállalja a nyáj vezetésének a szerepét? A nyájét, amelynek orvosra, lelki gondozóra, tanácsadóra, irányítóra is szüksége van? Egy lelkipásztor azért vezet, hogy vezessen csak egyféleképpen. A miénk prédikálni jól tud. De csak ennyi. A prédikációi jók, de nem tanít. Olyan prédikációt mond, magasabb fokúan, hogy nem Mezőkeszübe való. Egyetlenegy példabeszédet nem mond. Az a jó, ha elmentem a templomba, s megmarad valami bennem. Ő a Bibliát prédikálja. Azt mondtuk, hogy ne prédikáljon 35-40 percet. Elég 20 perc. Csak legyen értelme. Hiába beszél nekünk 45 percet. Az emberek álmosak. A tegnap voltak a templomban 70-80-an. Elmaradnak a templomból. Különösen a népnek sorsa, a népnek a jövője, hogy arra volna vezetve, arra van irányítva, s akkor az ember ha megy oda, látja, hogy jóra intik, jól tanul, s akkor a másik is odamegy. Akkor az halmozódik, a jócselekedet, akkor ott vagyunk többen. De hogyha egyik húzódik erre, a másik arra, s nem tanítanak semmire? (Kiss Dániel, Mezőkeszü, Erdély)

A teológiai oktatásban az úgynevezett missziológiai órák a küldetéstudatot akarják erősíteni, gyakorlatra lebonatni, amit elméletből tanulunk négy-öt éven keresztül. Ez az egyetlen gyakorlatias óra. Viszont kettős a kérdés. Mert egyrész én úgy látom a teológiában, hogy a kikerülő teológusoknak nagyon hiányzik az elméleti tudásuk is. Az elméletet nem szabad elhanyagolni a gyakorlat javára. Másrészt gyakorlatot nem lehet tanítani, hanem megérteni kell. És küldetést sem lehet megtanítani, hanem az belülről kell valamiképpen jöjjön. Nevelés kérdése is. (Kozma Endre, Szentágota, Erdély)

Lelkipásztoraink gyakran el vannak távolodva a nyáj mellől. Valahol fent vannak, fent, fent, nem néptanítók, nem vezetik a nyájat, nem törődnek velük. Átlagban, nagyon mondhatnám, s nekem az a meglátásom, hogy amit megcsináltak a grófok s a bárók, most a magyarság fogyatkozásának a papjaink is hibásak. Meg is magyarázom. Valamikor én mikor gyermek voltam, akkor a lelkipásztorok, a tanítók úgy voltak előkészítve, hogy itt a falu, ebben van az élet, nem a városon. Azok fel voltak készítva arra, mert a faluban akkoriban, s most is úgy kellene legyen, két művelt ember volt, a tanító s a pap. Berbecart nevű román tanító volt, tanító úr, vagy tiszteletes úr, mikor vetünk. Ekkor s ekkor s ekkor. Most egy pap nem fog egy kapát, nem tart egy állatot, nem műveli meg a kertjét. Olvastam, hogy ha elmennek misszióba, az a nép, ha szokásait nem szereti, nem fogadja be, kiveti, mint a szívet, vagy mit, amit belétesznek, nem az övé, nem fogadja be. Vannak papok, akik papok. Pulyonban van egy pap, elmegy vasárnap, igét hirdet, visszamegy Székre, s jövő vasárnap újra jön. Ez a pap? Az kell tudja, mi a baja, mikor született, milyen nyomorúsága van, beteget felkeresni, vallásórát tartani, a fiatalság, ami van, összegyűjteni, nem ezt kellene? (Gáli Imre, Feketelak, Erdély)

Egy-négy osztály volt egy ideig. Aztán megszűnt. Ezek a gyerekek honnan kaphattak magyar nemzeti tudatot? Csak a templom, annyi maradt. Sajnos, hogy főleg a fiatalja nem tudja, hogy az egyház Istentől egy olyan feladatot is kapott, hogy a nyájat meg kell őrizni, meg kell menteni. Van, tisztelet a kivételnek, de vannak olyanok, akik nagyon felelőtlenül állnak szemben az ilyen kérdésekkel. Másik dolgot nem szeretek. Sose vertem a mellemet, hogy milyen magyar vagyok. Magyarfrátán is nem azt csináltam, hogy én elénekeltem a székely himuszt vagy magyar himnuszt, hanem tanítottam a magyar történelmet is a vallás órán. A magyarságtudatot próbáltam nevelni. Ha verem a mellemet, s elvisz a szekuritáté, akkor ki tanítja őket. Azok a búvó patakok azok mossák ki csak jobban az árkot. Amelyik a felszínen folyik, elvezetik a vizét, s nem arra folyik, amerre kell. Amelyik a föld alatt megy, (Folytatás a 12. oldalon)