Calvin Synod Herald, 2001 (102. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1-2. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD Cs. Nagy Ibolya: Magyar ,,Babilon” Kárpátalja lakosai a század első felének közel harminc esztendeje alatt öt ország állampolgárai voltak: az Osztrák-Magyar Monarchiáé (ezen belül a magyar Királyságé), 1919-től a Csehszlovák Köztársaságé, 1938. november 2-től (az első bécsi döntés) Kárpátalja délnyugati része a nagyvárosokkal (Ungvár, Nagyszőlős, Munkács) visszakerült Magyarországhoz, egy évre rá, 1939 márciusában, az önálló Szlovákia kikiáltásakor a magyar csapatok egész Kárpátalját visszafoglalták, majd a második világháborút követően fordult a kocka, s egész Kárpátalja a Szovjetunió része lett. Ezzel a tényközléssel kezdődik az a cikk (Bognár Zalán történész írása), amely a Magyar Nemzet november 14-i számában a legutóbbi „impériumváltás” egyik tragikus következményéről szól: a kárpátaljai magyarság katonaköteles férfiainak szovjet lágerekbe hurcolásáról. A Vörös hadsereg 1944. október 2-án foglalta el (szerintük: vissza) az első kárpátaljai települést, s október végére lényegében az egész Kárpátalját. November 13-i dátummal Kárpátalja városaiban különös falragasz jelent meg, azonos szöveggel, a Városparancsnok aláírással, a Kárpátalját megszálló 4. ukrán hadseregcsoport november 12-i, moszkvai (0036-os számú, szigorúan titkos) rendeletének szellemében. A cél, mely a falragaszok mögött bújt meg, a „kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálása” volt, a plakátszöveg pedig így hangzott: „1. Folyó évi november hó 14-től húrom napon belül jelentkezni kötelesek a legközelebbi városparancsnokságnál mindazok a katonák és tisztek, akik a magyar és német hadsereg kötelékébe tartoztak és a felszabadított Kárpátalja területén maradtak. Jelentkezni tartoznak német és magyar nemzetiségű hadköteles egyének is 18 évtől 50 éves korig. 2. Ezen határidőn belül kötelesek ugyancsak jelentkezni mindazok, akik a magyar megszállás alatt Kárpátalján a rendőrség vagy a csendőrség szolgálatában álltak. 3. Jelentkezni csak a városparancsnokságon lehet naponként reggel 9-től este 7- ig. A jelentkezés utolsó napja 1944- évi november 16-ika. 4- Mindenki, aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és haditörvényszék elé kerül. ” A listába vétel (a jelentkezés) moszkvai koncepciója valójában az volt: az érintett magyar és német személyeket „külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyre kell irányítani”. A játék hátborzongató, sátáni: az első jelentkezéskor közölték a férfiakkal, hogy 18-án ismét vissza kell jönniük, s akkor kapnak egy igazolást, egy papírt, amellyel szabadon közlekedhetnek a Vcrös Hadsereg által ellenőrzött területeken. Papír helyett azonban géppisztolyos őröket láttak, kaptak, akik motozás (meg szabályos rablás: értékek, jobb lábbelik) után közölték velük: háromnapi munkára viszik őket. (Közben szorgosan gyűjtögették az embereket, felkutatták a nem jelentkezetteket, s ha már lendületben voltak az NKVD- osztagok, néhány kisfiút és öregembert is összeszedtek.) így lett Szolyva a „kárpátaljai magyarság XX. századi Golgotája”: gyalogmenetben, három-négy napig tartó erőltetett menetben hajszolták oda a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyeket. Eleimet útközben nem kaptak, az éjszakák istállókban találták őket (nem egyszer a szabad ég alatt), s majd Szolyván a határvadász laktanyából átalakított táborba kerültek. Igazoló iratért mentek: deportáltakká váltak. A táborban - természetesen - már kaptak ennivalót: benzines- és olajoshordókban főtt borsót, kukoricát, marharépát. A levest azonban -edény híján - sokan meg sem tudták enni. A hálóhelyek: fapriccs vagy a föld. Az emberek, a csoportok naponta cserélődtek, az átlagos táborlétszám 10-15 ezer fő körül lehetett. Amíg ebben a táborban voltak, a környékbeli munkákhoz vezényelték ki őket: hidat építettek a Latorcán, fát hordtak, vasutat építettek. Egy drámai adalék, a 4. ukrán hadseregcsoport táborait felügyelő NKVD-s őrnagy, Mocsalov jelentéséből: „1944- december 4. A 46-os számú vasúti brigádtól visszaküldték 594 főt, akik közül 373fő beteg, 209 rendkívül legyengült, 25 bélhurutos, 32 rühös, 102- nek feltörte a lábát a lábbeli. 150-en mezíláb érkeztek. ” Emlékezzünk: már a városok gyűjtőhelyein elvették az emberektől a jó cipőket, holott azokon a novemberi éjszakákon mínusz húsz fokos hidegeket mértek! Embertömegek haltak meg a szolyvai táborban is. Nagy László, viski lakos túlélte:....a láger képe már kívülről is elrettentő volt, kapunyitáskor először egy hullákkal megrakott nagy teherkocsi jött ki... a drótkerítésen belül dühöngött a flekktífusz. Naponta kéthárom kocsi halottat szállítottak el... A deportáltaknak körülbelül egyötöde kinn a szabadban, a havon töltötte az éjszakákat... ” 1944 novemberétől az 1945. április elsejei bezárásig 35-40 ezer embert hurcoltak Szolyvára: közülük 10-15 ezren ott pusztultak ell állatnak sem való körülmények között. A sírokra, tömegsírokra a szovjetek benzinkutakat, utakat építettek. 1994 óta egy emlékpark figyelmeztet a haláltábor el nem tüntethető nyomaira. Szolyváról tovább is vitt az út - az élőknek. Vitték a deportáltakat a galíciai Turkába, majd a Sztarij Szambor- i átmeneti elosztólágerbe. Az úton - az egyik a Vereckei-hágón át vezetett - pár dekányi fekete kenyeret vagy fél marék - száraz - borsót kaptak enni. Akik nem bírták a gyaloglást, azokat az őrök agyonlőtték. Többhetes út volt ez, s négy-öt naponta a száraz kenyér mellé vagy helyett sózott halat kaptak: vizet azonban alig. Időnként vagonokra rakták a foglyokat: a halottakat egy-egy állomáson átszállították az utolsó kocsiba, s valamelyik megállónál elföldelték őket. Ki tudja, hol nyugszanak, ki tudja, kik voltak? A legtöbb foglyot az Urál vidéki Donyec-medencébe vagy Belorussziába hurcolták. Főképpen bányákba, romeltakarításhoz, gyárakba, kolhozokba. Az úgynevezett céltáborokban is tömegesen haltak meg a deportáltak. A Minszk melletti, Novij Boriszov-i táborban negyedév alatt 3547 ember érkezett, közülük 169-en továbbhurcoltattak, 2262-en pedig meghaltak. A „kontingensek”, mert ez volt a csoportok neve, „teljesen eltetvesedtek”. Betegen, haldokolva, kimerülve a foglyok - a fogvatartók nagy bosszúságára - nem is tudták teljesíteni a „normanapokat.” A 4. ukrán hadseregcsoport parancsnoka, Mehlisz vezérezredes, 1945 januárjában - ekkor már egyértelműen eldőlt, hogy Kárpátalja az övék, és senki másé - elrendelte, hogy küldjék haza a „tévesen letartóztatottakat.” Hogy kik voltak a kárpátaljai nép bizalmát csupán tévedésből nem élvező szerencsétlenek? Esetleges. Mindenesetre akkor Szolyváról 3382 embert engedtek el: „ 907 szláv nemzetiségűt, 21 zsidót, 1795 negyvenöt évesnél idősebb magyart, 609 rokkant magyart, hat kommunistát és 44 ipari szakembert”. A többséget viszont csak 1946-tól engedték haza, de olyanok is voltak, akiket - hogy miért épp őket, rejtély - csupán Sztálin halála után, 1953-ban engedték haza. Akadt minden táborban néhány vakmerő ember, akik megkísérelték a szökést: ha elfogták őket, a szovjet gulágok valamelyikére kerültek, s még a hatvanas években is ott raboskodtak. Vagy, ki tudja, egy valaholi elmegyógyinézetben morzsolják folyó életük maradék napjait: akár az utolsó magyar hadifogolynak nevezett férfi, aki bizonyosan nem az utolsó. A Kárpátaljáról 1944 végén elhurcolt férfiak kilencven százaléka magyar volt. Hatvan százalékuk, 24 ezren, soha nem jöhettek többé haza. A deportálások valódi okáról azt írja Bognár Zalán: részben a Szovjetunió óriási munkaerő-szükséglete, részben s főképp Sztálin 1943-as kijelentése: a magyarokat meg kell büntetni! A kárpátaljai magyar férfiakat gyakorlatilag letartóztatták ‘44 novemberében. A fő celebrátor, a terv kidolgozója és irányítója, Ivan Turjanica, az Ukrán Kommunista Párt első titkára volt. Legalább a nevét ne felejtsük el! Reformátusok Lapja - 2000. november 26.
