Calvin Synod Herald, 1991 (91. évfolyam, 1-6. szám)
1991-07-01 / 4. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 10 — REFORMÁTUSOK LAPJA „HAZA A MAGASBAN!” Elmélkedés a Hazaszeretetről Lectio: Római levél 9:1-5; Textus: Római levél 9:2-3 Testvéreim Pál apostol, a Rómaiakhoz küldött levél szerzője, nem tartozott a siránkozók és a szipogok közzé. Sosem zúgolódott sorsa felett, pedig mint a krisztusi hit bátor bajnokát, sokszor megkövezték, börtönbe zárták, megbotozták. De ő ment hősiesen a neki kijelölt úton; szolgált, utazott, vigasztalt, épített, szervezett, és ezernyi gondja között még gyönyörűen írt is. De e lelki „vasember” néha megengedte azt, hogy életének örömei mellett a fájdalmait is meglássák. Nem akart hamis illúziókat kelteni, hogy a Krisztus követés csak egy folyamatos örömélmény. Átélte azt az igazságot, hogy amiképpen a Megváltó szenvedett, hasonlóan, szenvedés vár még a leghűségesebb követőre is. A mai igénkben Pál nagy szomorúságról és szüntelen szívfájdalomról panaszkodik. Lelki állapota azonban nem saját sorsa feletti zúgolódásból ered, nem személyes okokra vezethető vissza, hanem hazafias érzelmek, fájdalmak gyötrik, mert felelősséget érez népéért. A test szerint való testvéreiért, rokonaiért aggódik, nemzetéért ahonnan származott, Izraelért van a szívfájdalma. Ebben a helyzetben az apostol példaképül szolgál, üzenetet mond, tanít bennünket a magunk hazaszeretetének a megfogalmazásában és gyakorlásában. Mert Pál viszonya népéhez erre a nagy és örök emberi problémára világít, amely ma is aktuális nemcsak az egyetemes emberiség számára, de különösen nekünk, akik Krisztusnak a magyar református nyájához tartozunk. Abban mindenki egyetérthet testvéreim, hogy ma a magyar nép zömében meggyengült a hazaszeretet. Ennek természetesen több súlyos oka van. Az elmúlt negyven esztendőben a hamis Marxista internacionalizmus nevében sovinistának bélyegezték népünk legjobbjait. Igyekeztek megfosztani bennünket jogos nemzeti öntudatunktól, értékeinktől és megpróbáltak egy kisebbségi érzést belénk oltani főleg a nagy keleti szomszédunkhoz való viszonyulásainkban. Az ilyen felfogáson nevelt generációknak idegen a hazaszeretetről való beszéd: „Ne lengessük azt a zászlót — kérem — mert nincs miért, nem érdemes!” ütik el sokan egyéni és közösségi életünk égető kérdését. Van természetesen egy más ok is, amikor némelyek a globális faluhoz (global village) való gyors csatlakozásunkban látják a jövőt. Itt az integráció, a homogenizálás a kulcs gondolat. A világ előbb-utóbb úgyis egy lesz. Itt van már az ENSZ, a közös Európában egy pénz lesz, egy nyelv, egy kultúra és ebben a miliőben a magyar hazaszeretet már nem létjogosult, csak különcködés, csupán kerékkötés a fejlődésben. Sok keresztyén hívőt, még református egyházunkon belül is, megzavar a hazaszeretet említése. Vannak, akik túlzásba esnek és egy magyar vallást akarnak Krisztus üzenetéből összeeszkábálni, míg egyesek hitünk egyetemességére hivatkozva a magyar név említésétől is megriadnak. Nem csoda, hogy ezek után sokan krízisről beszélnek Magyarországon, egy félelmetes nemzeti öntudathasadásról, ami most a szabadság idején sürgős megoldásra vár. Erre keresünk most orvosságot a Római levélben, mert meggyőződésünk, hogy Isten Igéje egzisztenciális problémáinkban kiutat, nemzeti és egyéni kérdéseinkre választ ad. Testvéreim Pál apostol Római polgárjoggal rendelkezett, mai nyelven őt kettős állampolgárnak mondhatnánk, kozmopolita volt, a pogányok nagy nevelője, világutazó, munkája idegen népek közé vezette, de nem szégyelte azt, hogy zsidónak született. Bármilyen messze is vetette a sors népét sosem felejtette el, mert felelősséget érzett értük. Pálnak a felelősség érzése a Krisztushitéből táplálkozott. Ezen az alapon aggódik a népért, Krisztus hite miatt gyötri szüntelen szívfájdalma. Ha farizeus maradt volna, akkor csak a gőgös nemzeti felsőbbrendűség, az abszolút isteni kiválasztás szemüvegén nézte volna Izraelt. De Krisztusban meglátta azt, hogy nemzete nem az, ami lehetne, kevesebb annál. Igaz, birtokosa a múlt nagy kegyelmi eredményeinek: a Mózesi törvénynek, az Istentiszteletnek, a szövetségeknek, a fiúságnak, az ígéreteknek, de a legfontosabbat még nem ismeri és ez a Messiás! Krisztus nélkül megrekedt az Izraeliták élete. Ez a felismerés okozta Pál szüntelen szívfájdalmát. Testvéreim hiszem, hogy ez a gyökere a református hazafiságnak is. Most a 2. Magyar Református Világtalálkozó évében, ha körülnézünk a magyar nemzet portáján, akkor a felszabadult új élet kuszáltságai, problémái és ígéretei között a felett aggódunk a legjobban, hogy népünk nem ismeri eléggé Krisztust és a benne levő isteni erőket és lehetőségeket. De ez sajnos igaz egyházainkra is! Az anyaország, a kisebbségek és a diaszpóra különböző közösségei egyben teljesen azonosak: mivel nem ismerjük eléggé Krisztust, nem vagyunk azok, amik lehetnénk! Csak árnyékképei vagyunk annak, ami potenciálisan lehetséges Jézus Krisztus Leikével. A református magyar hazaszeretet alapja tehát az a Pál apostoli modell, hogy felelősséget vállalunk népünkért Krisztusban és Krisztusért! Az apostol felismerése Szabó Dezső mondására emlékeztet „Minden magyar minden magyarért felelős!” Testvéreim, ez volt a rugója a 16. századi reformáció tanításának és terjedésének hazánkban. A páli felfogáshoz hasonlóan a reformátorok megértették: a bajban levő népnek legjobban Jézus Krisztusra volt szüksége. Nem a régi egyházi formulák ismételgetése volt kiút a kátyúból, hanem egy új dinamikus Krisztus-hit. Ezért terjedt futó tűzként hazánkban a Reformáció. Hiába volt a német és a török elnyomás a nép nagy része, belsőleg, szabad lett és megújult erővel nézett szembe a jövővel. így vált Erdély, évszázadokon keresztül, a magyar nemzeti lét és tudat védő bástyájává. Ma, különösen a gazdasági bajok között, a meggyengült nemzeti érzés idején, népünk csak Jézus Krisztusban találhat ismét lelki segítséget. A megújult hit bátorsága nélkül lelki, szellemi és anyagi növekedésben megrekedt, elásott talentumú közösség maradunk. A Krisztusra alapozott élet viszont, és erre megint Pál apostol a bizonyíték, a legjobban felhasznált, a legtermékenyebb életet jelenti. Hiába a múlt nagy eredményei, új hitélmény nélkül népünk és egyházunk állapota jogosan okoz szívfájdalmat és szomorúságot azoknak, akik a felelősség hordozását komolyan veszik. Pál apostol Krisztusi szeretetre alapult hazafisága megengedte azt, hogy népét kritizálja, bűneit megnevezze. Szélsőséges ember az, aki csak a jót és a szépet akarja elmondani nemzetéről. A jóakaró és javító szándékkal elmondott kritika épít. A hibák kipellengérezése nem hazafiatlan magatartás. Igaz, ezzel Pált is megvádolták ellenségei, ezért mondja védekezésül, hogy nem hazudik és tiszta lelkiismerettel igazságot szól. Ő vállalta szavainak következményeit, ahogyan nagyon sok magyar író és költő is viselte és viseli a kritika kimondása miatt kapott stigmákat. Ady Endre, is szívfájdalommal és szomorúsággal védte magát rágalmazói ellen: „Féligélőknek, habzó szájúaknak, Magyarkodóknak, köd-evőknek... Én nem vagyok magyar?” Testvéreim, egyházunk történelmi, prófétai szolgálatának része volt az, hogy az Ige fényében rámutatott népünk hibáira és az orvosságot megmutatta. (Folytatjuk)
