Calvin Synod Herald, 1991 (91. évfolyam, 1-6. szám)
1991-05-01 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD_________________________________- 12 -__________________________________REFORMÁTUSOK LAPJA Egy magyar lelkész elmélkedése a Chautauqua tó partján A múlt év nyarán a Chautauqua Institution meghívott, hogy augusztus középső hetében „chaplain of the week” legyek, és előadásokat tartsak a magyar egyház kérdéseiről. A hét igen mozgalmas. Volt olyan nap, amikor négy szolgálatom volt. De minden nap van legalább kettő. Örömmel teszek eleget annak a felhívásnak, hogy röviden írjak életutamról. Ennek azért is nagyon örülök, mert szolgálatom kezdetei összekapcsolódnak az amerikai keresztyénséggel. 1947-ben Skóciában Ábrahám Dezső nyomdokaiba léptem. Ott ismertem meg John Alexander Mackay-t, a Princeton Seminary akkori elnökét, aki már akkor ösztöndíjat ajánlott Princetonba. Akkor úgy döntöttem, hogy hazamegyek hosszú belső harc után. Úgy éreztem, és ma is úgy látom, ez volt Isten akarata. Nehéz, és mégis szép évek következtek: Káplánság Ravasz László és Murakö-A Magyarországi Református Egyház és a Magyar Református Lelkészegyesület 1991. június 21-30. között rendezi meg a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozóját. A világtalálkozó (VT) eseményei három helyszínen, Budapesten, Debrecenben és Balatonszárszón lesznek. A VT célja, hogy több évtizedes szünet után a világ magyar reformátussága újra találkozzon, és egymás hite által épülve erősödjön. A Világtalálkozó elnvezésből nyilvánvaló, hogy másodízben kerül megrendezésre. Az első VT 1938. augusztusában volt, Debrecenben. Az elmúlt időszak sajnálatos eseményei következtében 53 év után kerülhet sor újra egy, a korábbinál jóval nagyobb szabású rendezvénysorozatra. Néhány mondatban az I. VT-ról: egynapos esemény volt 1938. augusztus 23- án. Mintegy hétezren vettek rajta részt a világ magyar reformátussága képviseletében. Az akkori VT-t is a Lelkészegyesület szervezte. A központi gondolat az ünnepi istentiszteleten így fogalmazódott meg: „Krisztusban elhivattunk keresztyénnek, Krisztusban tartatunk meg magyarnak is.” Az előadások során olyan kérdések vetődtek fel, amelyek az akkor adott politikai és történelmi helyzetben a magyarzy Gyula mellett. Majd 18 éven át szolgálat Szent Endrén abban a csodálatos kis gyülekezetben. Ott éltük át a legnehezebb éveket. Ott született három gyermekünk. Ott tapasztaltuk sok testvérünkkel együtt: Krisztus evangéliuma Isten hatalmának bizonyult minden irtózatos nehézség között. Külön erőforrás volt a Dunakanyarban szolgáló lelkészek közössége. Ezen évek alatt Borzsák Sándorral, a másik kálvintéri segédlelkésszel együtt rendszeresen tanultunk továbbra is Ravasz Lászlótól. Mikor az utazási lehetőségek megnyíltak, Princeton felelevenítette a régi ösztöndíjat. 1964/65-ben ott tanultam. Ekkor adatott az a kiváltság is, hogy Clevelandban is járhattam, és részt vehettem az UCC Calvin Synod toledoi ülésén. Ebben az évben ismerkedtem meg kenyai lelkészekkel is, akik az akkori princetoni elnökkel ság és benne a reformátusság útkeresését tükrözték. Megemlítjük, hogy az akkori fő szervező, dr. Vasady Béla, ma is él az Amerikai Egyesült Államokban. A II. VT gondolata már évekkel ezelőtt felvetődött. Számos előkészítő tárgyalás és megbeszélés folyt a különböző hivatalos és nem hivatalos fórumokon. A végső lökést a találkozó megszervezéséhez a Magyar Református Lelkészegyesület megalakulása és aktivizálódása jelentette. Természetesen a szervezés során az egyesület a szükséges támogatást megkapja a Magyar Református Egyház hivatalos szerveitől. A VT alapigéjét a 90. zsoltárból vettük: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Ebben a mondatban benne van magyar reformátusságunk Istenbe vetett bizodalma, a történelmi kitekintés szükségessége, a bűnbánat, ítélet és bűnbocsánat ténye, valamint a reménységgel való jövőbe tekintés. A VT-t 1990. áprilisától kezdve szervezzük intenzíven. A világ 41 országában lévő magyar református gyülekezetek képviseletében közel 50 résztvevő megalakította az operatív Koordinációs Bizottságot, melynek szervezeti felépítése a tájékoztató anyagában található. együtt elindították a folyamatot, melynek a folytatásaképpen a kelet-afrikai Presbitériánus Egyház lelkészeként taníthattam Kenya nagy ökumenikus iskolájában a limurui St. Paul’s United Theological Collegeban. Ottani szolgálatom egybeesett a WARC nairobi-i gyűlésével, ahol amerikai és a többi nem magyarországi magyar reformátussal volt nem felhőtlen, de mégis örömteli találkozásunk. Feleségem ezalatt az ottani könyvtár szakkatalógusát készítette el. Mindannyian tapasztaltuk, hogy az ottani élmények, a Szentendrén töltött 18 esztendő eseményei között Isten formálta, alakította életünket, hogy Afrikában szolgálhassunk. Az afrikai évek alatt újra sokat tanultunk, és változtunk. Öröm volt együtt élni afrikaiakkal, és a Theologia közösségében más országokból, így az Egyesült Államokból is oda delegált kartársakkal. 1976-ban haza kellett menni. Pedig az ottaniak szerették volna, ha ott maradunk. Akkor kerültünk Debrecenbe. Én előbb a biblica theológia, majd a gyakorlati theológia tanára lettem. Feleségem előbb a Nagykönyvtárban, majd a főigazgatói irodában dolgozott. Nagyon szép évek voltak ezek. A theologusokkal és a nagytemplomi gyülekezet tagjaival boldog kapcsolatok épültek ki. Hozhattuk magunkkal a nekünk adott Igét, ahogy az Afrika tovább érlelte és gazdagította bennünk. A debreceni éveket, ugyanúgy mint a Szentendréiket csak ellentmondások feszültségében tudom értékelni. Rövid időn belül feszültségbe kerültünk erőkkel, emberekkel, ami végülis Debrecenből való eljövetelünkhöz vezetett. Fájó szívvel jöttünk el. De úgy láttuk, ez volt a helyes lépés. Akkor hívtak meg budafoki lelkipásztornak. Budafokon már tudták, hogy előbb egy évet Amerikában a Columbia Seminary-ban (Decatur, Georgia) fogok tanítani. Itt újabb élmények adattak, újabb barátságok szövődtek. Karácsonykor és húsvétkor feljöhettünk Dixylandből Északra, és találkozhattunk több magyar lelkészszel is. Egyik másikban érződött bizalmat(Folytatás a 15. oldalon) Magyar reformátusok II. Világtalálkozója 1991. június 21-24. napjain, Budapest—Debrecen Alapige: „TEBENNED BÍZTUNK ELEITŐL FOGVA” (90. zsoltár)
