Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)

1987 / 5. szám

Azt a morális szakadékot, ami köztük és az ország gyakorlati élete között fennállt legjobban az bizonyította, hogy az o házaik voltak az elsődleges célpontjai a zélóta fosztogatásoknak, rablásoknak, gyilkosságoknak. Ez a parazita, kizsákmányoló réteg ezer éves történelmük által, a Leviták (Mózes 3. könyve) könyvének lapjaiba burkolózva semmilyen felelősséget nem érzett az ország jövője iránt, mert az mindaddig csak előnyös lehet számukra amig rend van, s a nép betartja a Törvényt. Mivel a történelem folyamán ritkán fordult elő', hogy külön érdek csoport adta az államfőt, s egy másik a főpapot, szerepük nem vált kritikussá. A legideálisabb helyzetük a Hasmenaus dinasztia idején volt, amikor újból egybeolvadt a két vezető tisztség. Az első problémák Herodes idején jelentkeztek, mert az edomita uralkodó félzsidó volt, s emiatt nem tölthette be a főpapi tisztséget. Ehelyett azonban uralkodásának végéig fenntartotta a főpap kinevezésének jogát. Olyan volt ez, mint a középkorban a királyok invesztitúra joga. Döntéseit - amelyek egy űj szempont felmerülése esetén minden lelkiismeretfurdalás nélkül megváltoztatott - a napi politika, s az államkincstár anyagi helyzete, vagyis saját pénztárcája határozta meg. Konzervativizmusuk legjobban vallási téren nyilvánult meg, csak az u.n. Mózesi Könyveket tartották mérvadónak, semmilyen módosítást nem tűrtek, az újonnan keletkezett szent iratokat veszélyes újdonságokként betiltották, ezért veszett el visszavonhatatlanul sok olyan kultúrtönténeti emlék, amelyre utalást a környező népek irodalmában elég jelentős számban találunk, (pl. Szíriái Evangélium) Vallási vitáik még a ferizeusokkal is voltak, az ő irásmagyarázatuk, “széljegyzetük” is már veszélyesnek bizonyult hatalmuk megtartása szempontjából. A fejlődést azonban nem állíthatták meg, amely természetesen a vallásban is jelentkezett, így került a tan hirdetése teljesen a farizeusok kezébe.

Zélóták Nem volt még olyan társadalom, amelyben az uralkodó osztálynak érdeke lett volna - ha kezében van a mások kizsákmányolásának és a külső politikai szférákkal való megegyezés - módjuk úgy megalázkodás-által szerzett hatalom - hogy érdekében álljon a gazdasági vagy politikai struktúra megváltoztatása - de ne menjünk messzire - csupán megreformálása sem. Nem várhatjuk tehát, hogy tradíciókat oly hűségesen - nem éppen érdek nélkül - védő szadduceusok fogják ideológiájukban a változás csíráit hordozni - a szükségszerű változás mégis, csak közvetve ugyan - de az ő eszméikből - azok merevségéből származott a két - alább majd részletesen tárgyalt - szekta, amelyeknek keletkezési sorrenjdje fordított az én soraim menetével, mégis azért teszem ezt, mert az az erjesztő folyamat, amely általuk elindult, minőségileg külöbözött egymástól, s eléggé mereven elhatárolható a két irányzat sajátossága, - ezáltal téves következtetés lenne azt hinnünk, hogy az esszénusok inspirálták a későbbi zélota mozgalmat. - A minőségi különbség a szembenállás módjából

CALVIN SYNOD HERALD

következett inkább, mintsem a tanítások finom eltéréseiből. A zélóták fegyveres mozgalom tagjai voltak - akkor is, amikor 60 évig illegalitásba szorultak - míg az esszénusok inkább az eszmei hadviselést választották - példamutató életmójuk által nem is sikertelenül.

Amikor az i.sz. 6-ban a mérhetetlenül becsvágyó, telhetetlen Herodes Archelaust a Ceasar Viennába száműzi, s tetrarcháját provinciává teszi, szánta rá magát a társadalom legkizsákmányoltabb része, a nincstelen szegényparasztág a fegyveres felkelésre, ezt a mozgalmat nevezték el arámul gananai pártnak, a ^örög áttétel miatt ismertebb nevén zélótáknak. Szélsőségesen radikális nézeteik és a terrorizmus, amelynek szellemével megfertőzték a parasztságot, üldözöttekké tette őket. Flavius is elintézi irányzatukat a “rablók” elnevezéssel, pedig a legaljasabb gyilkosságokat is az Írás szellemében, előtte imádkozva hajtották végre. Cselededeteikhez morális alapot a történelem válságkoraiban keletkezett iratokból szerkesztettek maguknak. Az idegen betolakodók, a rómaiak ellen és a velük kollarboráló szadduceusok ellen vívott harcukat transzponálták a zsidó-asszír háborúk idejére, amikor erénynek, Istennek tetsző cselekedetnek számított az orvgyilkosság. A szemérmes keresztény kanonizálás által apokrifnak nyilvánított Judit könyvét egyik legjobban követendő útmutatásnak tartották. Nem véletlenül. Judit, az igen bölcsnek, s ami fontosabb, nagyon csábitónak tartott özvegy a kiéheztetett, és körülzárt Jeruzsálemben megfogadta a város elöljáróinak, hogy Isten segítségével Izrael népét megszabadítja a betolakodó asszíroktól. Felékesítvén magát ezért Holofernész táborába megy, megjátszván az árulót, és szépségével megszédítvén a hadvezért, akinek előzőleg ágyába Ígérkezett, megöli azt. Előzőleg azonban, mert ő istenfélő' asszony volt, hosszú imában kérte Istent, hogy adjon erőt aljas tervének végrehajtásához. Adott. Attól az apróságtól eltekintve, hogy a zélóták nem nyűgözték le előzőleg sex-appealjükkel az áldozatot, harcmodoruk tökéletesen megegyezett a korabelivel.

A fegyvert fogó zélóták semmilyen eszmei programmal nem rendelkeztek, ezt a hozzájuk csatlakozó elszegénydett farizeusi réteg adta nekik. Vezetőjük a származása által Galileai Judásnak nevezett ember a szegényparasztság soraiból került ki, számára as i.sz. 6-ban elrendelt népszámlálás - amely az újfajta adózási rendszer megállapítását hivatott előkészíteni, elengedő7 ok volt arra, hogy jövőjét és életét kockáztatva a lázadást válassza. Nem sokáig maradt egyedül, mert rögtön akadt egy Cadoq nevezetű pap, aki hozzá csatlakozva megfogalmazza politikai programjukat, amely természetesen mint minden zsidó politika igen erősen teológiai indíttatású volt. Csoportjuk, amely hatvan év alatt párttá szerveződött szent egyesülés volt, uruknak csupán Istent ismerték el, egyébként semmiben sem különböztek a farizeusoktól. Reménytelennek tűnő harcukat a haldokló Jákob jövendölésével támasztották alá3, amelyet úgy értelmeztek, hogy ebben az időben valaki 31.Mózes 49:10

REFORMÁTUSOK 1.AP.1A-14-