Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)
1987 / 5. szám
CALVIN SYNOD HERALD-13-Avárakozás szentsége Mire is várakozunk advent idején? Jézus szültésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént. Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három - múlt, jelen és jövő - látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk. A minőség ideje időtelen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól a zene9 A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől. Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van: ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás, az után, aki van, aki miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Advent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart. Bibliai Háttér Tanulmányok II A Biblia színfalai mögé betekintő teológiai— szociológiai-történelmi munkánknak ez a második része. Előző számunkban az Ujszövetséből jól ismert farizeusok szektájával ismerkedhettünk meg. Az itt közölt másik két szektával, a szadduceusokkal és zélótákkal, akikről szintén tesz említést as Evangélium, immár három csoportját fogjuk ismerni annak a theo-politikai légkörnek, amelybe mintegy belészületett a Megváltó valamikor időszámításunk előtti 4- et megelőzően. Fontosnak tartjuk, hogy megismerjük ne csak Jézus szavait, de az embereket is, akikhez beszelt, a problémákat, amelyekkel a társadalomban szembe kellett néznie. Egyéni megváltásunk, keresztényi hitünk szempontjából talán nem olyan fontos tudni, hogy az a Herodes, aki miatt József félt visszamenni Judaeaba nem ugyanaz a Herodes, akit később fia, Jézus rókának nevez, s aki lefejezteti Keresztelő Jánost, - nem muszály tudnunk ilyen apró részleteket, de általuk feltárul, élővé, szinte tapinthatóvá válik a Szentírás, amely sokkal színesebb és érdekesebb minden hollywoodi filmnél azáltal, hogy a történet valóban megtörtént. Az evangélisták nem tudták, hogyan kell forgatókönyvet írni, milyen hatásvadász trükkökkel lehet úgymond “eladni” az evangéliumot. A Szentlélek megszámlálhatatlan ajándékainak egyike azonban, hogy a szintetizáló tudományok ma már képesek rekonstruálni a Megváltó Palesztinájának légkörét, feltárni annak legkisebb részletét is. Milyen messze vagyunk már Leonardo híres képének, "Az utolsó vacsorá”-nak székeken ülő apostolaitól! Azóta bebizonyosodott, hogy az európai szék Jézus idejében még ismeretlen volt. Ilyen apró részletek tudományos feltárása a célom, hogy ezzel gazdagodva, a téves képzetektől és feltételezésektől megszabadulva vehessem legközelebb kezembe a Bibliát. Szadduceusok Voltak bizonyos előjogokkal rendeldező főpapi családok, nagyjából közülük kerültek ke az adók miatt a társadalmi elnyomásban legjobban érdekeltek, a szaddueceusok. A nagymennyiségű évi adók legalább fele nekik folyt be valamilyen hagyomány vagy szertartás címén1. A szilárd államrend fenntartása tehát létérdekük volt, ezért egyetlen zsinórmértékül a törvényt ismerik el. Hiszen a törvény az o érdekeiket képviseli, a Deuteronomium2 életük végéig biztosítja számukra a papi tizedet, az áldozati ajándékokat és a többi rituális ajándékot. Szerintük az ember szabadon dönt cselekedeteiben a jó és a rossz között, mert a cselekvési szabadság esetleges tévedéseiknek igen jó támasza lehet; ezzel a “mindenkitévedhet” elvet szentesítik. Ha azonban azt tehetem, mit jónak látok, mert a túlvilágon Isten úgysem földi mérték szerint ítél majd, a nép feljogosítva érezheti magát a Tóra szellemében egy papság ellenes lázadásra, ezért az előkelő emberek tanításaiban tagadták a túlvilági életet, a lélek halhatatlanságát, s talán hitték is. Ez az elv nem materialista nézeteikből fakadt, hanem konzervativizmusukból. Több száz éves reakciós magatartásukat csak egy ennyire istenfélő, törvénytisztelő néppel szemben tarthatták meg; egy olyan fegyelmezetlen nációban, mint amilyen a latin, régen elsodorta volna őket egy erőszakos uralkodóváltás kis szellője. Josephus megjegyzése is erre utal: "Semmi jelentős munkát nem végeznek, s ha kényszerből hivatalt vállalnak csak a farizeusokkal együtt teszik, mert a nép különben nem tűrné őket.” 1 3.Mózes 27:30-32, 7:7, 8:30-36 2- ö.Mózes könyve; u.n."Mózes 11. Törvénkönyve" REFORMÁTUSOK LAPJA
