Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)
1987 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 14 REFORMÁTUSOK LAPJA A Veszprémvölgyi görög alapítású monostor apácáinak adománylevele 1002-ből görög nyelvű, s ebbe a rovásírásunkkal szegről-végről rokon görög ábécé betűivel írtak be néhány magyar helységnevet s közszót. Mégpedig ügy. hogy ma is mindjárt megértjük, ha kisilabizáltuk őket. Ez a Szent István-korabeli oklevél azonban csak egy későbbi, 1109- ben készült átiratban maradt ránk. Itt olvasható először király szavunk a közvetlenül átkerült szláv král alakban (ez a frank uralkodó, Nagy Károly (742—814) ófelnémet Kari nevéből, amely voltaképp a mai német Kerl megfelelője, s azt jelentette: „legény, fiú“): hamarosan azonban kiről, keral lett bplőle nálunk, mivelhogy nyelvünk nem szereti az ún. mássalhangzó-torlódást a szó elején (így lett például a latin schoíóból oskola, iskola, a német Stranpból istráng stb.); ide tartozik még az oklevélben Knésa (a latin változatban már kinessa!), a mai Kenese (alapja a „fejedelem, vezér" jelentésű szláv knez, knaz — „kenéz”: ebből lett Kanizsa neve is, csak nem magas, hanem mélyhangú változatban); a szláv közvetítéssel hozzánk került bibliai héber eredetű szombat, itt még helynév, a mainál egy szótaggal hosszabb, zártabb, mélyebb magánhangzói ú, Szombotu formában (s ez a mélyebb, „férfiasabb” magánhangzóejtés — mint látni fogjuk — jellemzője volt ómagyar nyelvünknek). Feltűnik egy szőlőmunkás, Melegdi neve, amelyben ősi, ugorkori meleg szavunkra ismerhetünk, a magyar -di kicsinyítő képzővel (amelyet Levedi nevében láttunk már Bíborbanszületett Konstantin császár munkájában); nevét alkalmasint onnan kapta, hogy a hegy meleg, déli oldalán dolgozott. S e kis „előjáték” után vesszük kézbe a száz évvel későbbi becses hazai nyelvemlékünket, a Tihanyi Alapítólevelet. amelyben már nemcsak földrajzi és személynevek, hanem valóságos „mondattöredékek”, szókapcsolatok is maradtak fenn a latin szövegbe ékelve. Az angolok gyötrődhetnek, ha egy XI. századi angolszász nyelvemlék kerül eléjük; nem is boldogulnak vele, csak külön szótárral és nyelvtannal, ahogy a mai görög diák is keserves nyűgnek érzi Homérosz ékes görög nyelvét: mai nyelvtudásával meg sem érti, ahogy egy orosz sem az óegyházi szláv s egy francia az ófrancia nyelvemlékeket. Mi viszont némi fejtöréssel rájövünk, hogy címünkben a majd ezer éve leírt sorok mai nyelvünkön ennek a szóhasználatnak felelnek meg: „Fehérvárra menő hadútra”. Vagyis egy mai magyar — kis túlzással — szót tudna érteni a honfoglaló Lehellel, Botonddal, vagy Béla király névtelen jegyzőjével, Anonymusszal: nem úgy, mint egy mai angol Beowulffal, vagy egy új görög Odüsszeusszal, Nausikaaval. A címünkül vett híres szókapcsolat ott olvasható a pannonhalmi bencés főapátság levéltárában őrzött oklevélben, amely azért került éppen oda, mivel egy bencés apátság, a tihanyi, megalapításáról van benne szó. Az oklevelet I. Endre királyunk 1055-ben látta el kézjegyével, aki maga is ott pihen a Szűz Mária és Szent Ányos püspök tiszteletére általa alapított apátság ősi altemplomában. A latin nyelvű oklevél legnagyobb értéke számunkra az, hogy mikor leírja az apátság fekvését, ingó és ingatlan javait, szolgáló népeit, a latin szövegbe magyar szavakat elegyít, elsősorban földrajzi neveket. Itt fordul elő első ízben a Balaton neve balatin, illetve bolatin alakban, itt Tihanyé tichon, (Sió)foké fűk, Somogyé innig, Tolnáé thelena formában. Érdekesebbek nyelvtörténetileg a gyakran többelemü határ- vagy dűlőnevek, amelyek nem egy közszavunk maitól alig elütő alakját is megőrizték. Ilyen pl. a zilu kút és kue kút vagyis: „Szilkút és Köveskút”, ohut cutarea „Ö út kútjára”, marti ua ara kuta reá „Martosvására kútjára”, továbbá munorau kerekű „Mogyorókerék”, monarau bukurea „mogyoróbokorra ”, kerthel „kert hely”, petre zenaia hel reá „Petre szénája helyre. S végezetül még két példa: ruuoz licu „Ravaszlik — (vagyis: „rókalyuk”) s fuegne humuc „fövényes homok”. Láthatjuk, hogy a magánhangzók a mainál zártabbak (mélyebbek) voltak: kumuk (homok), füvenyes (fövenyes), ruvosz (ravasz), bukur (bokor), hodu (had) stb. Vagyis a régi magyar beszéd a mainál férfiasabban, mélyebben zengett. A másik érdekes eltérés a mai nyelvhez képest, hogy a mai egyszótagú szavak egy szóvégi (tővégi) magánhangzóval hosszabbak voltak: hodu (ma: had), licu (ma: lik), zilu (ma: szil) stb. Tegyük hozzá, hogy a rokon nyelvek tanúsága szerint is ezek voltak az eredeti alakok (a hodu — had megfelelője pl. a finnben kunda, a mordvirtban konda, a szil a mordvinban szelej stb.). Ezek az ősi tővégi magánhangzók az Árpád-korban, a XI—XII. században „koptak le”, tűntek el. A legérdekesebb s a legtöbb tanulsággal azonban a hodu utu reá szószerkezet, s a hozzá hasonló szókapcsolatok szolgálnak nyelvünk ősi szerkezeti sajátosságára villantva rá. Ez a kifejezés latinul így hangzanék: ad viam militarem, angolul: on the military road, németül: auf dem Kriegsweg. Vagyis ún. elöljárót (praepositiót) használnak a meghatározott szó előtt, ott, ahol a mi nyelvünk a szó után használja a határozói szerepű nyelvi elemet. S ez a nyelvi elem ekkor még önálló szó, úgynevezett névutó volt: utu reá (ma: útra). Mivel a nyelvünk a hely-, időstb. viszonyok kifejezésére a szó végéhez ragasztott ún. ragokat használ, a rokon finnugor és török nyelvekkel együtt ragozó (latinul: „agglutináló”) nyelvnek nevezi a nyelvtudomány; a többi európai nyelv nagy része e viszonyokat elöljáróval és a szótő hajtogatásával, „flektálásával” fejezi ki (ezért nevezzük ezeket flektáló nyelveknek. Ragjaink nagy része önálló névutóból keletkezett, s idővel hangrendileg is illeszkedtek a szóhoz, amelyhez járultak. Másfél száz évvel későbbi szövegemlékünkben, a híres Halotti Beszédben ez az illeszkedés még nem mindenütt történt meg: ott még paradiumben (ma: paradicsomban), halalnec (ma halálnak) stb. olvasható. SZILAGYI FERENC (Magyar Hírek)---------------------------v------... ~----------------------NYELVEMLÉKEINK kORQÍ
