Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)
1987 / 3. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 10 REFORMÁTUSOK LAPJA Régebbi a Halotti beszédnél? In memóriám Már beszámoltak arról a kutatásról, amelynek célja: kideríteni, milyen tartalmú szöveget róttak a 9. század első felében arra a tűtartóra, amelyet a szarvasi avar temető egyik sírjában találtak. A lelet 1983. április 27-én került elő. eégy feltehetőleg 40—50 éves korában elhunyt nő sírjából. Az üreges juhcsontból készült, hasáb formájúra csiszolt tárgy, csaknem teljesen épségben vészelte át az évszázadokat, és csupán egyik végén hiányzik belőle egy kisebb darabka. Aki ezt a tűtartót annak idején a halott mellé helyezte, bizonyára nem gondolta, mekkora feladat elé állítja majd jóval több, mint egy évezreddel később azokat a kutatókat, akiknek népe az ő népének örököseként él ezen a földön. Többen is hozzákezdtek az avarkori leleten található felirat megfejtéséhez. Róna-Tas András professzor, a nyelvtudományok doktora úgy vélte, hogy a felirat a rovásírás sajátosságaira utal. A népvándorláskori, főleg ótörök nyelvek, illetve ezek fejlődésének ismeretében kísérelte meg rekonstruálni a rég kihalt avar nyelv szavait. Ez a szöveg a mai magyar nyelvre lefordítva a nyelvész professzor szerint a következő: „Varobokán, Hozzád imádkozom. Törgüsz, Te hozd az Örömet! Ersze, Te pusztítsd el a rosszat! Mindez bevésve, beróva legyen! így legyen felróva!” A megfejtés közreadásakor a professzor hangsúlyozta, ez a megoldás csupán feltételezés, amely talán hozzásegíthet a kérdés végleges megválaszolásához. Most egy másik kutató, dr. Vékony Gábor régész, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adjunktusa vizsgálta tovább az avarkori lelet feliratát. Eredménye lényegesen eltér a korábbi megállapítástól. Része volt ebben annak is, hogy a tűtartót rejtő sír feltárása előtt a régész már jelentős ismereteket szerzett a rovásírás terén. így amikor előkerült a szarvasi lelet, a tűtartón felfedezett jelek megfejtéséhez mái két alapvető ismeretre támaszkodhatott. Tökéletesen megalapozottnak tűnt az a feltételezés, hogy ebben a tekintetben a szarvasi rovásírásban, miként a székelyben is, ugyanúgy jelölték az „sz” és az ,.n" hangot. A másik kiindulási pont az volt, hogy a nagy nomád birodalmak uralkodói korában ünnepélyes alkalmakkor négyféle itallal kínálták a vendégeket, akik rendszerint sokféle népből kerültek ki és sokféle nyelvet beszéltek. Az itt használatos (például a nagyszentmiklósi) aranykancsók alján olyan karcolások voltak, amelyet a rovásírás jeleihez hasonlítottak. Az előbbiek ismeretében a kutató jogosan gondolt arra, hogy ezekkel a szavakkal annak idején arra akarták felhívni a figyelmet — esetleg több nyelven —, hogy a kancsóban milyen italt szokás felszolgálni. A nagyszentmiklósi aranyedények vizsgálata végülis csaknem a teljes hangzósor — összesen 21 jel — hangértékét igazolta. Ezek után a szarvasi leletre visszatérve, alig maradt a kutatónak egyéb teendője, mint a rovásírásjeleit behelyettesíteni a ma használatos latin betűkkel. így talált rá egy „ist n m” betűcsoportra, amelyet a hiányzó magánhangzókkal kiegészítve az „istenem" szót ismerte fel. Ennek a módszernek, vagyis a megismert jelek mai betűkre történt felcserélésének eredményeként, a megfelelő kiegészítések után hamarosan kikerekedett egy olyan ősi magyar szöveg, amely a magyar nyelvtörténet kutatói szerint megfelel a 9. század elejének nyelvállapotára. „Üngür démon ellen im e vas: tű, szóródjon a démonba, tű, tű, szúij, bökj, varrj (el)! (te aki) szétfejtesz, egybeöltesz... Üngür ne gyarapodjon, űzd, emészd (el) őt, én istenem!” Ezeknek az eredményeknek birtokában olvashatóvá vált a Kárpát-medencében talált népvándorláskori valamennyi, többségében török nyelvű rovásírásos felirat. A megfejtés bizonyíthatja László Gyula professzornak azt az elméletét, amely szerint Árpád magyarjai 895- ben, a Kárpát-medence területén már magyarul beszélő népcsoportokat találtak. De mindezektől eltekintve ennek a megfejtésnek talán a legnagyobb eredménye az, hogy a szarvasi lelet a nyelvtörténet kutatói számára a messzi múlt eddig nem sejtett távlataira nyitott betekintést. Hiszen ennek a feliratnak a megfejtése a Halotti beszédet évszázadokkal megelőző korból származó, jelenleg a legősibbnek tekinthető magyar nyelvemlékek birtokába juttatott mindnyájunkat. Ordass „egyháztörténeti szerepe” A Magyar Evangélikus Egyházban évtizedekig a hivatalos hallgatás fátyla borította az „Ordass-ügyet ”, Remélhetőleg a jóvátétel első lépéseként, az Evangélikus Élet szerkesztője megkérdezte dr. Nagy Gyula püspököt: hogyan látja D. Ordass Lajos püspök személyét és szerepét egyházunk történetében? A lap április 5-i számában megjelent nyilatkozat elismeri: „ Történtek téves megítélések és sérelmek, melyek Ordass püspököt és családját súlyosan érintették, s ezeknek terhét haláláig hordozta.” ...„Őszinte kegyelettel és megbecsüléssel emlékezünk D. Ordass Lajos püspök hívő keresztyén személyiségére, népe és egyháza iránti szeretetére, a világ evangélikusságában is megbecsült szolgálatára. Sajnos, mindezt már nem tudjuk elmondani néki, aki élete végéig hordozta az útkeresés küzdelmes éveinek sebeit.” ..„Egyházunk ma is kötelességének érzi, hogy ezt a megbecsülést kifejezze, és hogy D. Ordass Lajos özvegyének és családjának tőle telhetőén erkölcsi elégtételt nyújtson és gondjaikban segítségükre legyen. ” Bódás János Szomorú szívvel írjuk le: Itt hagyott bennünket Bódás János. Nem ír már többé verseket, öt nem kell féltenünk, mert szabad ember volt, aki tudván tudta, hogy élete el van rejtve a meghalt és feltámadott Krisztusban. „Hálás szívvel eléd borulva, / kegyelmedet megköszönöm, / mert szabad vagyok! Az adósok / pokol-börtönéből, tudom,/ aranynál drágább, szent vérével / már rég kiváltott Jézusom.” Ám annál inkább mardos bennünket a hiányérzet, mert úgy érezzük: szinte pótolhatatlan a veszteségünk. A mai magyar vallásos líra egyik markáns személyisége volt Bódás János. S tudjuk: kevesen vannak olyanok, akikben az élő hit költői tehetséggel párosul. Hit és költészet szerves egységgé formálódott életművében. Egyszerre volt pap és költő, s nem azért, mert kétlelkű volt. ö mindig ugyanazt hirdette, akár palástban állt a gyülekezet előtt, akár verseiben: az evangéliumot. Harcos büszkeséggel vállalta kettős-egy hivatását: „Kik nem tudják: a költő is pap, / magukban tán latornak hívnak, / hogy „profán” dalokkal virágzóm S elárulom szent hivatásom.” Nem riadt vissza, megmaradt költőnek és papnak: „Ám én dalolok, s ‘prédikálok, próféták, zsoltáros királyok: ' nagy elődök példája lángol." Bódás János költészete egyaránt táplálkozott a kálvinista prédikátor-ősök hitéből és a magyar költészet nagyszerű hagyományaiból. Ezért volt költészete annyira a miénk. Távol állt tőle a modern költészet sebnyalogató érzelmessége, öncélú bonyolultsága. Mint ahogy távol állt tőle a mai költészetet gyakran megkísértő félrehúzódás a közösség ügyeitől. Közösségi költő volt, elsősorban egyházunk gyülekezeteinek írta verseit. „Nem költő, de ripacs csak I ki arról énekel, / s dadog, ami csupán pár / ínyencet érdekel” — vallotta. Itt hagyott bennünket Bódás János. Ám szomorúságunkon is áttör a hála szava: „Az Űr adta, az Űr vette el, áldott legyen az Űr neve”. Hálát adunk Bódás János életművéért, a sok-sok felejthetetlen percért, melyet versein keresztül nyújtott nekünk. Most már „csak” köteteit lapozgathatjuk, gyönyörködve verseiben. Azzal a bizonyossággal, hogy művészete maradandó, az üzenet örök. Köntös László —r*--------.—1—.----------h-------------H---------.—*—r.•%; -jr.** jr.xü ’jr jr. ac jr.i*:
