Calvin Synod Herald, 1987 (87. évfolyam, 1-5. szám)

1987 / 1. szám

CALVIN SYNOD HERALD — 14 — REFORMÁTUSOK LAPJA [ I gyházaskozár Baranya I megye északi részén, egy I szép völgyben bújik meg. A jelenleg 1 000 lelkes fa- 1 lu történelme a régmúlt időkbe nyúlik vissza. Lakosságát előbb a török, majd a Rákóczi-sza­­badságharc tizedelte meg. Az el­néptelenedett faluba 1720 és 1756 között német telepesek értkeztek. A fejlett építészeti és gazdasági módszereket alkalmazó, szorgal­mas, vállalkozó szellemű emberek szépen gyarapodtak. Ehhez a mun­kabírásuk mellett a családi mun­kamegosztás is hozzájárult. Menekülés előtt és után val rendelkeztek (többségük anal­fabéta volt), hiszen Moldvában az elzártság, s az igen mostoha kö­rülmények nem kedveztek a fej­lődésnek. Így aztán úgy lesték el az itthon maradt sváboktól és az ugyancsak a faluba telepített fel­vidékiektől az előrehaladottabb földművelés, szőlőtermelés csinját­­bínját, apró fogásait. Életképessé­güket bizonyítja, hogy be tudtak illeszkedni, szorgalmasan dolgoz­tak, gyarapodtak. Érthető volt te­hát az izgalommal teli készülődés az 1986-os közös nagy ünnepre, tudva, hogy a kitelepített csalá­dok közül többen most látják vi­szont elveszített otthonaikat. A második világháborút köve­tően 900 embert telepítettek ki innen, csak a legszegényebbek ma­radhattak. Helyükre a Moldvából menekült csángóma gyárakat köl­töztették és a Felvidékről néhány családot. Ma a falu lakosságának mintegy 60 százaléka csángóma­gyar, 25 százaléka német ajkú. 1986-ban emlékeztek meg Egy­­házaskozáron a németek betelepí­tésének és templomuk felszentelé­sének 200., a moldvai csángóma­gyarok ideérkezésének 40. évfor­dulójáról. A készülődés, a méltó ünneplés a falu közös ügye lett Mindenki megtette a magáét: nem­zetiségi hovatartozástól függetle­nül vettek részt az evangélikus templom felújításában, a tornate­rem építésében, a falu szépítésé­ben. A házak körül is nagy volt a sürgés-forgás: meszeltek, csinosí­tottak, vagy éppen a komfortosí­tást fejezték be. Negyven esztendővel ezelőtt a csángómagyarok a kitelepítésre ítélt sváb családok házaiba költöz­tek be, s most bizonyítani akartak. Akkor még egy ideig együtt lak­tak, közös ikonyhán voltak, vér­mérséklet és teherbíróképesség szerint viselve a rengeteg súrló­dásra alkalmat adó helyzetet. Az egyik család egy rettenetes mene­külés immár harmadik állomáshe­lyére érkezve, a másik pedig föl­det, házat elveszítve, várva a ki­telepítési 'parancsot. A másfél év­százada itt megtelepült németajkú lakosság nagy része módos, sőt va­gyonos volt, korszerű technikával dolgoztak földjeiken. A csángóma­gyarok viszont hozzájuk viszonyít­va elmaradott gazdasági kultúrá­Újra itthon A 200 éves evangélikus temp­lom renoválása, az ünnepi előké­születek, s a vendégek fogadása a kétszáz lelkes egyházaskozári evangélikus gyülekezet és a lelki­­pásztor feladata volt. A megújult, szép templomban éppen a némel nyelvű istentisztelet végére érkez­tem. Az ajtóban filigrán termetű, mosolygós fiatal nő jelent meg, s emíg elköszönt a híveitől, azon gondolkodtam, hogy volt képes minderre? Beszélgetésünket is ez­zel kezdtem. — Öröm és hála van bennem — felelte Koskai Erzsébet lelkész —, hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy részese legyen egy falu közös megmozdulásának. Nemcsak a gyülekezet, az egész falu készült erre az alkalomra. A templom renoválásánál nagyon so­kat dolgoztak. A segédmunkákat, s amit csak lehetett, magunk vé­geztük. A padok festésében, a kert rendezésében, taikarításában a gye­rekek is lelkesen részt vettek. A helybeli termelőszövetkezet dolgo­zói különféle munkákban többször a segítségünkre jöttek, s a tanács­tól is mindenfajta támogatást meg­kaptunk. Négy éven keresztül gyűjtöttük a pénzt, de az nem lett volna elég —, jelentős összeget kap­tunk a faluból kitelepített csalá­doktól. — Harangszóval köszöntöttük a két autóbusszal és személygépko­csikkal érkező vendégeket, annak a harangnak a szavával, amely harmincnyolc éve búcsúztatta őket. A viszontlátás felejthetetlen volt. Figyelték és fürkészték egymás ar­cát azok, akik azóta nem találkoz­tak, vagy örömmel fedezték fel a következő generációkban a szü­lők ismerős vonásait. — Gondolhatja, mit érezhették — fűzi a hallottakhoz az egyik presbiter. — Többen nem tudtak kiszállni a buszból, úgy rázta őket a zokogás. Megrendítő volt nézni, amint elindultak az elvesztett ott­honok felé. A Német Szövetségi Köztársa­ságból érkező kozáriakat elkísér­ték az ottani szomszédaik, gyüle­kezeti tagok és a gerlingeni tanács­tól egy 12 fős, hivatalos delegáció. Rokonoknál, ismerősöknél, valami­kori házaik mai lakóinál szálltak, meg, a fiatalokból álló 27 tagú fú­vószenekar pedig az iskola napkö­zi otthonában. Egyházaskozár tanácselnöke és Gerlingen polgármestere az újo­­nan felavatott kultúrházban kö­szöntötte egymást. Bemutatkozott a helyi csángó népdalkör, volt né­met hyelvű műsor, közös éneklés és bál. A felújított templom felszente­lésekor hangszórókon keresztül az egész falu hallhatta a magyarul és németül elhangzó megemlékezése­ket, a templom történetét, az ige­hirdetést és az ünnepi műsort. Koskai Erzsébet így emlékszik erre: — Öröm volt látni a megbékélt arcokat, a figyelő, eléraékenyült, könnytől csillogó szemeket, a bol­dog, hálás tekinteteket. Az arcok­ból ki lehetett olvasni: újra itthon vagyunk, ez a mi templomunk ma­rad, amíg élünk, még ha távol va­gyunk is tőle. Gondolatban, imád­ságban ide mindig visszatérhetünk. A szomszédos német ajkú köz­ségből került ide a fiatal tanácsel­nök, Weisz Péter. Itt járt iskolába, később a helyi termelőszövetkezet­nél dolgozott, jól ismeri az embe­rek életét, problémáit. Másfél éve tanácselnök, s már egy olyan léte­sítménnyel büszkélkedhet, mint a tornaterem. A falubeliek megértet­ték, hogy mire a templomszente­lésre sor kerül, el kell készüljön a tornaterem, ahol a vendégeket fogadhatják.

Next

/
Thumbnails
Contents