Calvin Synod Herald, 1986 (86. évfolyam, 1-6. szám)
1986 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 27 — REFORMÁTUSOK LAPJA zott — lelkészi teendőket is végzett. Eme mivoltában állandó levelezést folytatott külföldi egyházakkal is. Külföldi összeköttetéseit felhasználva, egyháza és kollégiuma számára segélyhálózatot szervezett. Gyakran utazott Bécsbe, ahol fontos tárgyalások során képviselte debreceni egyházközségét. Ugyanakkor, még arra is jutott ideje, hogy felügyeljen a debreceni, és környéki gyógyszertárak munkájára. Jellemző egyébként csillagászati tudására, hogy 1757-ben csillagászati módszerrel határozta meg Debrecen földrajzi helyzetét. Azon túlmenően, hogy ő alapította meg hazánkban először az ún. „iskolaorvosi praxist”, mint házhoz-járó orvostudor is nagy feltűnést keltett egyedülállóan biztos diagnózisaival és kellő időben alkalmazott gyógyítási módszereivel. A műveletlenek, a babonások természetesen gyűlölték. Korában — éselsősorban: hazájában — még nem tartott ott a természettudomány sem, hogy megelégedjék a logikával és racionalista magyarázattal. Minél több sikert aratott, minél több hír terjedt el kísérleteiről, annál inkább elterjedt az is, hogy „ő a magyar Faust, aki eladta lelkét az ördögnek..." M íg Nyugat- Európában a felvilágosultabb tudomány legkiválóbbjai már a természet, a társadalom, és gondolkodás törvényszerűségeit kutatták, ugyanakkor Közép-és Kelet-Európában mégsok olyan „tudós” akadt, akik a tudományos megállapításoknak nem racionális alapjait keresték, hanem azokat — nagyrészt fölöslegesen, sőt erőltetetten — összekapcsolták „ismeretlen és természetfölötti erőkkel”. (Jellemző, hogy még a „fölvilágosult Jókai Mór is — 1871- beli előadásában -jónak látta Hatvanit a „magyar Faust” néven titulálni és — tudományos képességeinek feltétlen elismerése mellett is — szinte túlsókat foglalkozni a „Faust-legendával”, mint az egyiptomi „Hermes Trismegistos” — háromszoros nagy Hermes — mondakör részével...) Hatvani a legkevésbé sem szolgált rá arra, hogy „boszorkánymesternek’’ véljék, hiszen nem volt alkimista, nem foglalkozott asztrológióval (csillagjóslással), nem mutatott be kísérleteiben megmagyarázhatatlan „mágiát”, sőt ö maga volt az, aki valósággal üldözte a babonának minden formáját. Ennek ellenére anekdoták százai keletkeztek a lelkét a sátánnak eladó debreceni professzorról, aki az asztallábból bort fakasztott, állandó kapcsolatot tartott gonosz szellemekkel, halottakat támasztott fel, arannyá varázsolt holmi közönséges barackmagot. A Tóth Béla gyűjtötte,, Magyar Anekdotakincs’’ (Gondolat, 1957) 89 91. oldalait „Tudós professzor Hatvani Istvánnak” szenteli, s itt szó van egy olyan vendéglátásról, melynek során a tudós tanár előkelő vendégeket hív meg ebédre, de házának kéménye nem füstölt, a konyhai hideg tűzhelyen csak macskák tanyáztak, a megdöbbent vendégeket mégis remek ételekkel traktálták, sőt, az ebédlő falai „kizöldültek, kivirágoztak és különféle gyümölcsöt teremtek”. Van aztán e gyűjteményben szó halottfeltámasztásról is, veres vaddisznóról is, stb. A bécsi udvar is táplálta a Hatvaniról terjedő babonás híreket. 1777-ben ugyanis Mária Terézia császárnő Örményi József kancelláriai előadó által a magyarországi közoktatást osztrák mintára szabályozta a kiadott „Ratio Educationis"révén. Az országot - eltérve a hagyományos vármegyei kerettől 9 tankerületre osztották s a kinevezett főigazgatók hivatva voltak arra, hogy a katolikus és protestáns iskolákra egyaránt „felügyeljenek”. Az oktatás ausztriai kiadású tankönyveken folyt. Ugyanakkor a császárnő a nagyszombati tudományegyetemet Budára helyeztette. A debreceni kollégium nehéz helyzetbe került, hiszen a budai főiskola komoly konkurenciát jelentett s ugyanakkora császári „főigazgatónak” joga volt bedugnia az orrát a debreceni magasfokú oktatás dolgaiba is. Hatvani professzor hamar felismerte, hogy e — haladónak látszó császári intézkedések mögött nem annyira a „felvilágosult abszolutizmus” friss fuvallata jelentkezett, mint sokkal inkább az, hogy a Habsburg-adminisztráció folytatta az ország gyarmatosítását, s ennek keretében a protestáns-felekezeti tanintézmények fokozódó gúzsbakötését. A szókimondó tanár nem rejtette véka alá véleményét, minek következtében 1778- ban ügyészi eljárást indítottak ellene s alaposan meghurcolták. A császári ügynökök nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy Hatvani — tanárkollégáival egyetemben — állítólag „más iskolák” számára is gyűjtött, adakozott, holott ez a protestáns klérus számára tilos volt. Ezzel egyidejűleg, a bécsi irányítású ügynökhad arról is gondoskodott, hogy a Hatvani körül támadt babona-kör tovább duzzadjon és a tudatlan, vagy félművelt szülők óvakodjanak attól, hogy újaikat az „ördöngős profeszszor" keze alá adják. Életének utolsó éveiben a tudós debreceni tanárt alaposan elkeserítette a Bécsből áradó szüntelen intrika és oktatási módszereinek félremagyarázása. Amennyire csak lankadó erejével bírta, szüntelenül magyarázgatta, hogy meg kell védeni a tanterveket az elsekélyesedéstől. Rámutatott az állami- és felekezeti iskolák kettőségéből eredő félreértésekre, sőt rosszindulatú félremagyarázásokra. Beszélt a fiatalokért őrzendő egyetemes történelmi felelősségről, stb. Közben új ésjobb tanterveket készített — miközben a politikai hatalom mesterségesen duzzasztotta körülötte az „ördögi” legendát. 1785-ben, életének 67. évében már halálosan fáradt volt; — nem annyira a tanítástól, mint sokkal inkább a körülötte burjánzó értetlenségtől. Apróbb-nagyobb betegségek is jelentkeztek. 1786februárjában nyugalomba vonult. Megírta végrendeletét is, melyben megköszönte Istennek, hogy „a porból méltóztatott felvenni” s figyelmeztette gyermekeit, hogy ne keveselljék a rájuk maradt örökséget, hiszen „...tuggyák meg, hogy az én szüleimtől én reám semmi nem maradott” s életére a legnagyobb áldás az volt, hogy szülei taníttatták, tehát „énnekem eleget adtak...” A csendet, nyugalmat nyugdíjbavonulása után nem sokáig élvezhette, mert 1786. november 16-án, 68 éves korában meghalt. Temetésén az egyház s a kollégium búcsúztatta, de ott volt hatalmas tömegekben Debrecen városának népe is, s a gyászolók közt sok olyan akadt, aki ekkor bánkódhatott saját tudatlansága, saját pletykás természete miatt is. Belátták, hogy nem a sátán „barátja”, hanem az egyház hűséges híve, a nagy tudós, a magyar felvilágosodás előfutárja távozott az élők sorából. Iln memóriám Szabó József Életének 85. évében, 1986. október 17-én elhunyt Szabó József, nyugalmazott evangélikus püspök, a Teológiai Akadémia díszdoktora. Pályája a Dunántúlon indult, egy Vas megyei faluban nevelkedett. 1914 és 1922 között a soproni líceumban tanult, teológiai tanulmányait ugyancsak a „Hűség Városában”, és Angliában folytatta. Több mint két évtizeden keresztül volt a Győri Evangélikus Egyházközség lelkipásztora, 1948-ban történt püspökké választása után 25 esztendeig Balassagyarmaton élt. Egyháza képviseletében többször járt külföldön, Kínába és az Egyesült Államokba is eljutott. Hosszú szolgálata szorosan összekapcsolódott tanári, írói és szerkesztői munkásságával. Körültekintő filológiai kutatással állította helyre „Az ember tragédiája" szövegét; híres Madách-gyűjteményét a győri Xántus Múzeumban helyezte el, ahol előadásokat tartott és kiállításokat rendezett a sztregovai költő életművének megismertetésére. Gyakorta publikált, írásai az Evangélikus Élet, Harangszó, az Irodalomtörténet, a Kisalföld, a Kritika, a Magyar Nyelvőr, a Műhely, a Nógrád, a Palóc föld és az Új Ember oldalain jelentek meg. Szabó József halálakor egy széles látókörű, ökumenikus gondolkodású személyiségre emlékezünk. ,, , . Varga Lajos
