Calvin Synod Herald, 1985 (85. évfolyam, 1-5. szám)
1985-04-01 / 2. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 13 — REFORMÁTUSOK LAPJA Ebben az időben két ellentétes szél sodrában élte életét egész Európa: az északi, mely a renaissance pogányos végleteinek szabadossággal és szkepticimussal telített fagyasztó leheletét hozta; a déli, mely hozta az evangéliumi igazság és tiszta keresztyén életmód meleg és életet adó leheletét, a gyorsan terjedő reformáció áldásaiból. Az egyiket képviselte ezen a viharral fenyegető húsvéti reggelen a felfegyverzett libertinusoknak vad és felizgatott csoportja a Szent Péter székesegyház előtt kívül összegyülekezvén, a támadásra való felkészültség szemmel láthatóan fenyegető jeleivel; a másikat a genfi református hit ájtatos gyülekezete, a hatalmas templom falain belül. A húsvéti gyülekezet lélekben egyesülten vett részt az ünnepi istentiszteleten, melyet maga Kálvin, a nagy reformátor vezetett. “A Rhone folyóba ezzel a franciával!” “A Rhone folyóba Kálvinnal!” — A felizgatott tömeg kiáltozta hangos és halálos fenyegetéseit a templomon kívül. Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik! Úgy vágyik lelkem Uramra, és Hozzá fohászkodik!” — énekelte fennhangon és közösen a gyülekezet a templom falain belül. Kívül a libertinus lázadók egyre félelmetesebben ordítozták: “Ledobtuk magunkról a püspök és herceg kettős jármát!” “Nem vesszük nyakunkba helyette a Picardy istenes ember jármát most!” “Megszabadultunk végre a pápától!” “Nem kell nekünk új pápa puritán köntösben sem!” Ugyanakkor kicsengett a templomból az ősi genfi zsoltár, amint a kegyes gyülekezet hangosan énekelt: “Tarts meg enge met, ó én Istenem, Mert reménységem vetem csak Tebenned! Azért az Úrnak mondjad ezt lelkem: Én Uram vagy Te, örvendek Tenéked!” (Zsolt. 16.) Odakinn az ősi gótikus bejárat magas ívei alatt a libertínusok csoportja egyre hangosabb lett. Az elégedetlenek különböző frakcióiból tevődtek össze. “Elég minékünk az Evangélium ismerete!” — kiáltotta az egyik szabad gondolkozó. “Mi köze van a cselekedeteinkhez?” “Tűrhetetlen zsarnokság ez!” — adta hozzá a másik. “Nem engedhetjük meg, hogy bárki úr legyen lelkiismeretünk felett!” “Az a hivatása, hogy feltárja számunkra a Szentírást!” — tette hozzá tüstént a következő. “De nem az, hogy beleavatkozzék tetteinkbe és erkölcseinkbe.” “Néhány napja egy kártyajátékost kötöttek a szégyenoszlophoz kártyáival a nyaka körül,” — csatlakozott hamar egy másik — “és egy házasságtörőt bűntársával együtt hurcolta a hóhér az utcákon keresztül, s aztán eltűntek.” “Hallatlan, hogy minden polgár otthon kell legyen, mikor a Szent Péter templomának a harangja este fél tízkor megkondul” — adta hozzá ismét egy másik — “és bárki, aki lámpa nélkül megy az utcán, ezután három napi börtönt kap kenyéren és vízen.” “Hát még az, hogy vasárnap mindenki templomba kell menjen!” Mind hangosan vádolták Kálvint még azokért a tiltásokért is, amik Genfbe érkezte előtt már életbe léptek. “Hiába halt meg apám a szabadságunkért végzett harcában?” — tört ki magából az ifjú, jókinézésű Berhelier Philibert, a genfi politikai szabadságért mártírhalált halt hős méltatlan és rosszindulatú fia. “És hiába viselt börtönt a tóparti Chatteau de Chillon pincéjében a nagy Francois de Bonivard?” “Már szépségkirálynőt sem választhatunk többé és utcáinkon az éjféli álarcos mulatságot is eltiltották!” — kiáltotta a féktelen hercege a város ifjúságának, aki egyébként erkölcstelen kihágásai miatt a városból való száműzetés ítélete alatt volt. “Nem engedhetjük meg, hogy ez a francia parancsoljon nekünk! Az egész város tele van francia földről idemenekült reformált hitűekkel!” — kiáltotta egy Savoyard ál-hazafi. “Vessük a Rhone vizébe az összes francia prédikátorokat! Kálvint! Faréit! Courault! Mind a többieket!” Adta hozzá egy másik Savoyard kém, egyike azoknak, akiken keresztül a trónját vesztett Savoy-i herceg kísérelte tönkretenni az ifjú köztársaságot. “Honnan van hatalma ahhoz, hogy saját házainkból is szentek képe és szobra kidobattassék? A házunk nem templom!” — ordította a szíve mélyén hű római hitű Jean Balard, akin keresztül a száműzött római püspök próbálta visszakeríteni a protestáns Genf feletti elvesztett hatalmát. A nagytemplom falain belül Kálvin a szószéken állván mennydörögve folytatta ünnepi igehirdetését, tüzes ékesszólással: “Mérhetetlen veszedelemmel nézünk mi most faricasszemet! A nép, levetvén Róma papságának zsarnoki jármát, abban a téves hitben él, hogy ezzel együtt minden felsőbb hatalmat eldobtak a földön önmaguk felől!” Szemei szikráztak gyémántos ragyogással, amint a magas szószéken szőrmével szegélyezett fekete palástjába öltözötten, folytatta prédikációját. Sötétes bőrszíne, hegyes fekete szakálla és jellegzetesen komoly arckifejezése az ifjú, harminc éves embernek sokkalta idősebb ember benyomását keltették a hallgatóság szemében. A régi genfi elképzelés szerint a város maga egyház volt. Az őt megelőző theokratikus uralom lényegében a papok uralma volt. Kálvin ezt most Istennek az uralmával kívánta behelyettesíteni. Két évvel ezelőtt Genf városa május hónap huszonegyedik napján Isten Igéje iránti hűségeskűt tett ünnepélyes keretek között. Kálvin éles logikája szerint éppen azért, a város tehát — minekutána magát egyházzá formálta — úgy is kell, hogy viselkedjék, mint egyház és életét Isten Igéjének a törvénye szerint kell, hogy élje. Genf ezek szerint puritán állam volt. Szigorú egyház-fegyelem volt éppen ezért a legelső követelmény, mely nélkül lehetetlen a lelkek gondozásának pásztori szolgálata. Genf új hitvallás szövege Isten Igéjéből volt leszármaztatva egyenesen és tiszta megfogalmazásban. Az ifjú és erőteljes lelkipásztor tehát elengedhetetlennek ítélte azt a követelményt, hogy ez a hitvallás minden emberre, aki a város falain belül kívánt élni, minden erejével kötelező legyen. Szent Péter székesegyházának magasra ívelő gótikus stílú pillárjai alatt ezrek szorongtak a mai ünnepségen. Még a machabeusok oldalkápolnája is színültig volt tele. És mindezeknek az ezreknek a szeme reá szegeződött most a hatalmas nyáj ifjú és igaz pásztorára. Kálvin feje fölött a szószéken ott ékeskedett saját választott, jólismert jelképe: a nyitott kézben felemelt égő szív.
