Calvin Synod Herald, 1985 (85. évfolyam, 1-5. szám)
1985-04-01 / 2. szám
CALVIN SYNOD HERALD —14 — REFORMÁTUSOK LAPJA Alatta a felírás: ‘Cor meum tibi offero, Diminum!” (Szívemet Neked ajánlom fel, Uram!) Kezei görcsösen öszszeszorítva feküdtek a sötétpiros bársony takarón, melyen a felírás: “Soli Deo Glória!” volt. (Istené egyedül a dicsőség!) Egyik keze felől a nyitott Biblia könyve, másik keze felől az “Institúciók” kötete, melyben ő maga foglalta rendszerbe a Szentírás tanításait, éles látású magyarázataival. Ez a könyv szerezte néki kora legnagyobb teológusának kiérdemelt nevét, amikor mindössze huszonhat esztendős volt csupán. A nagy gyülekezet minden tagjának ott volt a kezében a genfi Hitvallás nyomtatott szövege, mely huszonegy tételben sűrítette össze az új református hit Biblián alapuló legfőbb doktrínáit. Alig egy évvel ezelőtt történt, hogy a város “kétszázas tanácsa” elrendelte, hogy a városi hatóság emberei negyedenként hozzák fel a Szent Péter székesegyházba a genfi Hitvallást személyenkénti elfogadásra. A városállam minden lakosa döntő választásra kényszerült: vagy elfogadta a Hitvallást, vagy ha nem, más lakóhelyet kellett, hogy válasszon a maga számára. Csaknem egész Genf engedelmeskedett, de a Madeleine negyed kéjhajhászó lakossága és a Rues de Allemands libertinusai nem voltak hajlandók. A szószék alatt az Úrnak Szent Asztala megterítve állt húsvéti alkalomra. A megtört test és a kiontott vér szent jegyei készen voltak a hívek számára a szent vendégség kiszolgáltatására. Kálvin ennek a Szent Asztalnak a leglelkiismeretesebb papja és a legszigorúbb őrizője volt. Ő csak azoknak volt hajlandó kiszolgáltatni a szent jegyeket, akik arra méltók voltak és erkölcsös életükkel azt kiérdemelték. Annak hit nélküli vétele az ő szemében istenkáromlás volt. Ó ennek megfelelően gyakorolta az exkommunikálás hatalmát és kizárta a szentség vételéből a libertinusokat és azokat, akik velük egyetemben vonakodtak maguk számára elfogadni a Hitvallást és bűnbánat nélkül, bűnözésben éltek. Pontosan ez az ő magatartása volt az, mely a templomon kívüli libertinusok gyűlölet tüzét oly magas fokra hevítette. A templomon kívül egy komiszul kemény kinézésű, cselszövő és csalárd ember gyűlölködő szavakkal legyezte a lázongó tömeg feszült izgalmát. Nem mást volt az, mint Claude Richardet, Kálvin legelkeseredettebb ellensége. A csak tíz héttel ezelőtt lezajlott városi tanács választáson a libertinusok összjátéka következtében ő lett egy, a város négy főmagisztrátusa között. “A szerencse kereke megfordult!” — kiáltotta ő vad szenvedélyességgel. “Amint megszabadultunk a mamelukok gárdájától, megszabadítjuk ezt a várost ezektől a puritánoktól is! Mostantól fogva az uralom a miénk!” Majd ez a vörösarcú, kis demagóg, aki a protestáns többséghez csatlakozott színből, kizárólag politikai céllal, semmit sem törődvén annak mély vallásos tartalmával, magasra emelte érdes hangját a cézáropápisták félre nem ismerhető magatartásával: “Mi, Genf főmagisztrátusai, tegnap este küldöttet menesztettünk ehhez a franciához, megtiltván, hogy ő és Faréi prédikálhassanak a mai napon, mivel mindketten vonakodtak az úrvacsorának a berni rendelet szerinti kovásztalan kenyérrel való kiosztására. Bern segített minket szabadságharcunkban és mi békességben kívánunk élni a berni kormánnyal. Bernben az egyház az állam kormányzó hatalma alatt áll. És a mai naptól úgy lesz az itt, Genfben is! A lelkészi kar az állam alkalmazottja és köteles engedelmeskedni az államnak! Ennek ellenére ők mégis prédikálnak ma! Faréi a Saint Gervais templomában, Kálvin pedig itt, ennek a Saint Pierre templomának a falain belül, most!” “Polgártársak! Amint tudjátok,” — kiáltotta még nyersebb és izgatottabb hangon — “a legmegalázóbb az, hogy habár a Kétszázas Tanács elrendelte az úrvacsorának mindenki számára elérhető voltát, ez a kiálhatatlan francia exkommunikálta az összes libertinusokat és megtagadta számukra az úrvacsorát. Még nekünk, akik magisztrátus tisztségre emeltettünk, sem hajlandó kiszolgáltatni a szent jegyeket!” “A francia trio harmadik tagját, az öreg, vak Couraultot börtönbe zártuk.” — kiáltotta Jean Philippe, aki szintén frissen választott tagja volt a magisztrátusnak, katonai egyenruhába öltözötten, tiszti rangjának díszjelével. Ő volt a város piroslámpás negyedének a leggyakoribb látogatója és szívének a mélyén titokban még mindig fanatikusan pápista. “Ez a francia! Minket merészelt ‘szalmában bújó patkányoknak’ elnevezni, ‘lelkiismeret nélkül élő részegek bandájának’. Ki kell, hogy űzzük innen ezt a megveszekedett, fegyelmező mestert! La Maré pásztort kell, hogy odahelyezzük ennek a főtemplomnak a szószékére! Az fogja meg respektálni az állam pallosát!” Jean Philippe és vele a többi libertinus vezetők vak gyűlöletükben nem látták az egyszerű igazságot; hogy minden elveszett birtoknak az értéke tízszeresére nő, ha azt erőszakkal távolítják el. Nem tudtak logikusan és ésszerűen gondolkodni. Kálvin és az új rend már oly mélyen belegyökerezett Genf városállam többségének a szívébe, hogy eltávolítása pótolhatatlan űrt hagyott volna maga után, fájdalmas veszteség eleven érzetével. Nem tudták felfogni a tényt, hogy Kálvint könyörögve kérték volna a visszatérésre és ő diadalmasan térve vissza, még nagyobb hatalommal tette volna Genfet “protestáns Rómává”, puritán állammá, valóságos “Isten városává”. Kálvin ezalatt tovább hirdette az Igét odabenn, gallik agyának hamisítatlan logikájával, az alapelveket végső következtetéseihez vezetve, a megalkuvás-nélküliség szigorúságával! “Kézenfekvő és éles különbség van lelki kormányhatalom és politikai kormányhatalom között. Krisztus élesen húzta meg a különbséget Isten országa és a világ országai között. Azért, ha a világ országának urai Isten hatalmából bitorolni mernek, nem vagytok többé kötelesek engedelmeskedni nékik korlátlanul, csak ama mértékig, amíg az Istennek ellent nem mond. Mennyivel jobb engedelmeskedni Bern-nek, mint engedelmeskedni Rómának?” Ünnepélyes és határozott választ adott ő a nagy nap égő kérdésére: kormányozhatja-e az egyház önmagát, avagy az állam kormányozza-e őt? Joga van-e a lelkészeknek ahhoz, hogy gonoszul élőket kizárjon az úrvacsora szentségéből, avagy az államtanács döntse el, mi a jogos? Tekintessenek-e a lelkészek a politikai állam tisztségviselőinek és mint olyanok, kötelesek végrehajtani a tanács határozatait, avagy tekintessenek-e lelki vezéreknek, és mint olyanok, kormányozzák egyházukat függetlenül a politikai hatalmasságoktól, mindig és kizárólag Isten Igéje normái szerint? “Igaz való!” — zúgott Kálvin hangja a szószékről. “Mi egyedül csak azt cselekesszük, amit Isten parancsol. Ha embereknek engedelmeskedünk, hamis jutalmat nyerünk, de ha Istent, Mesterünket szolgáljuk, igazjutalom a javunk. A kulcsok hatalma az egyház tulajdonjoga! Az exkommu-
