Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)
1984-12-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 12 — REFORMÁTUSOK LAPJA ÉGETŐ FŐPROBLÉMÁNK: KÉTNYELVŰSÉGÜNK!---------------------------------------- DR. SZABÓ ISTVÁN------------------------------------— Elhangzott a Tóparti Egyházmegye 1984. november 13-án tartott gyűlésén — Ady Endre írta 1914-ben, az első világháború előestéjén: Most nézzük, kik végünket végzik, Megjósolt és Sors-küldte hóhérunkat, S fut a magyar szerte és elveszésbe! Persze a magyar jóval ezt megelőzőleg, már a múlt évszázad utolsó évtizedében, megkezdte futását szerte és elveszésbe. József Attila ezt így fejezte ki: “És kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk!” Azóta még több “tántorgott ki” és tovább “tántorgunk”. Mi valójában a szétszóródottság népe vagyunk, diaspóra nemzetség vagyunk. A zsidók népe az, melyet az egész világ diaspóra népnek nevez. Joggal. A földgolyón ma 16 millió zsidó él, és abból mindössze csak 3 és fél millió él saját hazájuk, Izrael határain belül. 12 és fél millió szerteszórtan az egész földkerekségen. Ezt mindenki tudja. De azt már nem, hogy a zsidók után mi magyarok vagyunk a második legszétszórtabb nemzet ezen a földtekén. A világon ma 20 millió magyar él. Annak pontosan egyik fel — 10 millió — Magyarország jelenlegi határain belül, és a másik 10 millió a határain kívül szétszórtságban. De ez csak az elsődleges szétszóródás. A szétszóródásban, mint az “oldott kéve”, szóródunk azóta tovább és tovább. Clevelandi Nagytemplomunkban végzett utolsó temetéseim közül egyik, a Géczi néni temetése, volt a legjellemzőbb a mi itteni, másodlagos szétszóródásunkat illetőleg. Géczi Pálné, aki csaknem százéves volt elhunyta napján, pontosan annyi leszármazottat hagyott maga után, mint éveinek száma. A templom tele volt 8 gyermeke, 34 unokája és 60 dédunokája seregével. Mind eljöttek a temetésére, mind a százan. De a száz közül egyetlen egy sem volt, aki Cleveland városából, vagy Ohio államból jött volna, ahol ő egész életét élte. Mind Amerika más államaiból jöttek vissza a temetésre, a másodlagos szétszóródottság nagy távolságaiból. Amerikai magyar református életünk nagyon közel van a százados határkőhöz. Cleveland és Pittsburgh 93, Lorain, Toledo a közelmúltban ünnepelték a 80-at, Detroit most november 11-én. De összes egyházaink még mindig — egyetlen egynek a kivételével — mindannyian kétnyelvű egyházak. Néhány helyen a magyar nyelv még mindig erősebb, legtöbb helyen az angol sokkalta erősebb, de mind a két nyelv itt van, velünk van! Sajátos problémáink közül — melyek bőséggel vannak — a legégetőbb éppen azért a kétnyelvűség! Es az is kétségtelen, hogy most érkeztünk el kétnyelvű voltunk legérzékenyebb periódusához! Soha ennyire fájóan nehéz nem volt a mi népünk nyelvi érzékenysége, mint most! Éppen azért, soha eddig nem volt annyira szükség a nyelvi érzékenység síkján tapintatos, helyzetünket megértő, bölcs vezetőkre, mint most! “História est Magister Vitae!”, a történelem életünk tanítómestere. Mire tanit ez a tanító mester minket, most és itt életünk mai kanyaróban? Itt az idő, hogy tanuljunk más anyanyelvű, de hitben velünk azonos testvér egyházaink életének a tapasztalataiból. Csak kettőt hadd említsek, melyek számunkra különösen kedvesek és fölötte tanulságosak: a holland református és a német református testvér közösségeink történetét. A holland református egyház Amerikában 3 és fél évszázaddal ezelőtt, a német 2 és fél évszázaddal ezelőtt alakult meg. Ami azt jelenti, hogy a hollandusok minket 2 és fél századdal, a németek pedig 1 és fél századdal előztek meg. Mindkettő régen ment át azon, amin mi most megyünk keresztül. Mindkettő csaknem egy egész évszázadig élte itteni életét a tengerentúli anya-egyház fennhatósága alatt, mielőtt itt önállóságra tett szert. A hollandusok a Holland Református Egyház alatt, és az élet furcsa játéka következtében, a németek is a Holland Egyház jóvoltából és nem a németországi anyaegyház égisze alatt. Mindkettő csaknem egy évszázadig egy nyelvű volt: a holland csak holland nyelvű, a német csak német nyelvű. Mindkettő átment viharos harcok között az anyanyelv egy-nyelvűségéről az angol nyelv egy-nyelvűségére. A kényes időszakban több egyházat bizony el is vesztettek. A németek többet, a hollandok kevesebbet. Több, mint egy és fél évszázad óta minkettő kizárólagosan csak angol nyelvű. Mi, úgy a hollandusoknál, mint a németeknél időben sokkal hamarább vezettük be egyházainkba az angol nyelv használatát és éppen azért büszkén mondhatjuk, hogy emiatt mi egyetlen egy egyházat sem veszítettünk el. Azaz mi mindkettőt megelőzően idejében lettünk két nyelvű egyházzá. De az angol nyelv bevezetése egyházainkba az első évszázados életünk közepén, úgy 40 évvel ezelőtt, nem volt bizony könnyű feladat. Sokan ezt már elfelejtették. Bizony, az is kényes időszak volt. Legkiválóbb egyháztagjaink, sőt egyházaink világi vezetőinek sorai közül egyre kaptuk a támadást: “Magyar egyház vagyunk, semmi szükség itt az angol nyelvre! Negyven évvel ezelőtt én magam vezettem be egyik minta egyházunkba, Toledóban, a minden vasárnapi angol nyelvű istentiszteletet, öt évvel utána clevelandi első egyházunkba. Clevelandban vasárnapi iskolánk igazgatóját kénytelen voltam állásából eltávolítani, mert nem volt hajlandó az angol nyelvet bevezetni a vasárnapi iskolában. “Mi magyar egyház vagyunk és csak magyar nyelven tanítunk.” Pedig szándékom világos volt, hogy tovább is tanítunk magyarul a vasárnapi iskolában azok számára, akik azt akarják szüleikkel egyetértésben, de párhuzamosan bevezetjük az angolt azok számára, akik szüleikkel már az angolt követelik, de mi természetesen magyar egyház maradunk: kétnyelvű magyar egyház. Ugyanezt tették többi lelkipásztoraink is, helyenként könyebben és simábban ment az átmenet, helyenként bizony kellő kényszer használattal ment csupán, Sokan sehogy sem akarták vagy tudták megérteni, hogy a nyelv ebben a viszonylatban fennmaradó-
