Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)
1984-12-01 / 6. szám
CALVIN SYNOD HERALD — 13 — REFORMÁTUSOK LAPJA sunk praktikus eszköze volt történelmünk kényes kanyaréban, mely nélkül bezárhattuk volna később egyházainkat és elnémultak volna annyira szeretett magyar harangjaink. Kétnyelvűségünk élet-síkján semmi sem annyira életbevágóan fontos, mint a két nyelv egyensúlyának pontos betartása. Az volt az a félszázados határkövünk előtt és az most is a százados határkövünk előtt. Ennek szemmel nem tartása bűnhődéssel jár! A nyelv nyilván életünk és fennmaradásunk mindenkori praktikus munkaeszköze. De ugyanakkor lelki síkon megszentelt, drága valóság is. Ez az, amit a félszázados határkőnél sokan nem láttak világosan és most, a százados határkőnél sokan megint nem látnak világosan. Ennek nem látása akkor is büntetéssel járt, most is büntetéssel jár. Diaspóránban élő kétnyelvű egyházak életében az anyanyelvnek szintén szentségi jellege van. Éppen azért a nyelv több, mint csak az élet praktikus munkaszerszáma. A zsidók szemében, a szörnyű diaspórában bárhol éljenek is, a héber nyelvnek szentségi jellege van. A római katolikusok számára, bárhol legyenek, a latin nyelvnek szentségi jellege van. Hiába mondotta ki nagy bölcsességgel a Második Vatikáni Zsinat, hogy a mise nemzeti nyelven mondassák, amit annak a nemzetnek népe ért és beszél, mégis húsz esztendő múltán is kemény harcok folynak a latin nyelvű miséért, amit a nép se nem ért, se nem beszél. Fényes példa a francia LaFébre bíboros konok küzdelme saját pápája ellen. Hát akkor miért ne lehetne szentségi jellege a magyar nyelvnek magyarok és azok leszármazottjai között, bárhol éljenek is?! Sajnos, vannak már egyházi vezetőink — Horribile Dictu — már gyülekezeti lelkipásztorunk is, akik elfelejtik, hogy amerikai magyar református népünk jobbjainak a szívében és szemében a mi drága magyar nyelvünknek is szentségi jellege van!! Szép fennállónkkal még mindig énekeljük: “Szent e hely! Legyenek szentek, kik e házban megjelentek.!” Szent a hely, ahol imádkozunk. Mégis hány helyen milyen könynyen bocsátják áruba a szent helyet, melyeket megépíteni oly sok áldozat kellett. Szent a mi magyar nyelvünk, melyen még mindig imádkozunk: mégis vannak, akik ezt a szent nyelvet elhagyják, másodrendűnek, nem fontosnak nyilvánítják hivatalosan. Akik ezt cselekszik, hamarább, mint gondolják és jobban, mint szeretnék — bűnhődnek majd a jövőben. Templomainkban — a Mester szavait idézve — már ha csak ketten vagy hárman jelennek is meg a magyar nyelvű istentiszteleten, a nyelvet fel ne adjuk! Egyházi közgyűléseinken az elnöklésben a két nyelv egyensúlyát soha el ne feledjük! Közgyűlési szavazások előtt a két nyelv arányos használatát döntő sors-kérdések idején semmi szín alatt el ne mulasszuk! Ha súlyos döntések előtt mindkét nyelven részletes magyarázatot nem adunk — akarva, nem akarva is — népünket a félrevezetés labirintusába kanyarítjuk, amiért a jövőben mi is és népünk is súlyosan megbűnhődik. Ezt jómagam azért merem merészen és lelkiismeretesen mondani, mert életem hosszú tapasztalati síkján hármas minőségemben mindig gyakoroltam. Pásztori minőségemben, gyülekezeti síkon, elnök-esperesi minőségemben egyházmegyei síkon, és kerületi elnök-püspöki minőségemben egyházkerületi síkon négy terminuson keresztül a nyelvi egyensúlyt kétnyelvű életünkben mindenkor jottányi pontossággal, felelősségem teljes tudatában megőriztem és betartottam. Clevelandi magyar költőnknek, Pólya Lászlónak versével végzem: “Ha a magyar szó elkopik az ajkon, Az emlék tükre lassan megvakul, Ha elhallgat majd Napkelet meséje, Nem él az élet többé magyarul: Amit mi még csak Újhazának hívunk A magzatunknak szülőföldje már. Míg álmokért mi tengeren túl járunk, Ki itt virradt fel, mindent itt talál. Szívünk alatt még nóta is melegszik, De sokszor könnybelábad a szavunk. Az erkölcs, érzés lelki köntösében: Tűzön-vízen át magyarok vagyunk. Ha majd az élet miket elfelejtett, Válhat-e vízzé az ős, tiszta vér? ...Az én írásom nem gyászról, múlásról: Örökké élő magyarról beszél. ” Ezt a két utolsó sort mi clevelandi magyarok magunk helyeztük el aranyba vésve a költő Highland Park temetőben lévő sírjának kövére. A költő maga ezt előre nem is tudta. De én magam, ki szeretném, ha Isten százados határkövünkig életem megnyújtaná — aminek kegyelme egyedül az Ő kezében van — tudva és akarva, mennyire kívánnám, hogy az enyémre is majd ezek a sorok vésessenek kőbe: “...nem gyászról, múlásról: Örökké élő magyarról...!! Deo Gracia!____________________________________ FELTÁRT TEMETŐK Négyezerötszáz éves új-kőkori temetőt tártak fel a régészek Hódmezővásárhely gorzsai határrészében. Az eddig felbontott 30 sírba az e területen akkor élt, s az úgynevezett Tisza-kultúrához tartozó népek szigorú szabály szerint a nőket a bal, a férfiakat a jobb oldalukra fektetve hántolták el. Az elhunytak ruhával nem fedett testrészeit az élet színével, vörös okkerfestékkel vonták be. Különösen a női és a gyermeksírokban találtak sok tárgyi emléket. Finoman fényezett, bütyökdíszes élelemtároló edények, ruhadíszek, rézből készült karperecek, nyakláncok és több ezer, márványból készült kis gyöngy került elő. Az egyik férfisírban egy fehérmárványból faragott, körű belül nyolc centiméter átmérőjű buzogányt találtak, valószínűleg egy vezető személyiség hatalmi jelvénye volt. A leleteket a szegedi múzeumban restaurálják. A temető feltárását jövőre folytatják. Az őszi hónapokban is folytatják a tápi avarkori temető kutatását a győri Xantus János Múzeum régészei. Eddig több, mint 300 sírt tártak fel. A sírokból előkerült famaradványok, vasszögek, pántok, fémcsatok arra utalnak, hogy az avarok fakoposóban helyezték föld alá a halottaikat. A koporsóhoz minden bizonynyal lábat is ácsoltak. Erre utal, hogy a sírgödrök széleit jóval mélyebbre ásták a közepénél. Használati tárgyakat is eltemettek egykori tulajdonosaikkal. A késeket például mindig a nők mellé rakták, a férfiak viszont a derékövükhöz csatolták, jelezve, hogy míg az asszonyok munkaeszközként használták, a férfiaknak a viseletükhöz tartozott. A női sírokban ékszereket: üvegpasztából készült gyöngysorokat, karpereceket, domborított bronz ruhakapcsolókat és egy ezüst filigrán-díszes gyöngytöredéket is találtak. Az előkerült kezdetleges munkaeszközökből arra következtetnek, hogya sokorói dombvidéken letelepedett avar lakosság a 7. század második felében állattenyésztéssel, földműveléssel biztosította megélhetését. (Hazai Tudósítások)
