Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)

1984-02-01 / 1. szám

CALVIN SYNOD HERALD-13-REFORMÁTUSOK LAPJA

Olyan ez, tudjátok, mint amikor egyszer végignéztem egy gyárban, hogy hogyan olvasztják ki a nyers vasércből a fehéren izzó, tiszta acél-folyót. Megtöltik a hatalmas kemencét szénnel és köves, salakos vasérccel. Az egésznek a közepébe egy hatalmas grafit-oszlopot építenek bele. Efölött ott van egy másik grafit elektród — mind a kettő vastag kábelekkel belekapcsolva egy óriási feszültségű elektromos erőforrásba. Amikor ezt a felső grafit-oszlopot leeresztik és a két pólus összeér — szinte robbanásszerű dörgéssel vakító ívfény gyullad meg és olvasztja meg percek alatt a kemence egész tartalmát. — Valamiképpen Isten Szent Lelkének tüze is így lobbantja lángra az emberi szíveket, — akiknek életében enélkül semmi nem történt volna.

* * *

Micsoda tehát addig is a mi feladatunk? Mit tett egykor a pünkösd, azaz a Szent Lélek kitöltése előtti közösség? Azt olvassuk a Cselekedetek Könyvében: “Mindnyájan együtt voltak”, és hogy “foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésekben”. Nyilvánvaló dolog, hogy ez a két körülmény volt az emberi előfeltétele a megígért Lélek-keresztség eseményének.

“Akik hivők, azok egy akarattal együtt legyenek. ” — Erő és vigasztalás van mindenkor az összetartó, egymást bátorító közösségben. Az igaz, hogy “nem a mi dolgunk tudni az időket és alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. ” De egyszersmind parancsolat is az, hogy együtt, egy hitben élő közösségben kell várni az isteni ígéret beteljesedését. Mert széthullott nyáj, egymástól elidegenedett testvérek soha nem lesznek méltók az új életre támasztó Lélek ajándékárai

Együtt legyenek tehát, és szüntelenül imádkozzanak. Mert micsoda tulajdonképpen az imádság? Egy állandó, soha meg nem szűnő kapcsolat az emberi lélek és az Isten között. Hiszen soha nem halljuk tisztábban, hogy mit mondott az Isten, mint amikor mi szólunk Hozzá, mi fordulunk Ofelé imádságban. Szent, áldott, titokzatos társalgás ez. Pedig nem tudjuk önmagunktól még azt sem, hogy miképpen kell könyörögni! De akkor is Isten Lelke esedezik érettünk és segítségére van a mi erőtelenségünknek.

HŰSÉGES VÁRAKOZÁSBAN, — mindig készen az isteni cselekedet döntő napjára, engedelmes, fáradhatatlan szolgálatban élni: ez a mi dolgunk mostan. Mert az egyház életének megújulását nem emberi akarat, sem e-világ szerint való ügyeskedés, vagy fölöslegesen aggódó buzgóság fogja véghezvinni, hanem Isten Lelkének mindenható ereje. Ő gyűjti egybe az Ő népét.

A mi szüntelenül jelenvaló vigasztalásunk, örömünk pedig az, amit a Heidelbergi Káté így mond: “...és hiszem, hogy én ennek az Anyaszentegyháznak élő tagja vagyok és örökké az is maradok.”

Novak Miklós, Pittsburgh

AZ ÖNPUSZTÍTÁS RAGÁLYA címmel rendkívül komoly, felelősségteljes cikket írt Czeizel Endre az Élet és Irodalom 1984/2. számában. Megdöbbentő adatokkal tárja elénk, hogy hazánk az önpusztító tevékenység egészén belül öngyilkosságban — világviszonylatban — az első, az iszákosságban a harmadik, míg a nikotinélvezetben a második helyen áll. Az alkoholt és a nikotint közvetett önpusztításnak nevezi, s rámutat, hogy Nyugaton már inkább visszahúzódóban, mint terjedőben van a ragály.

Félelmetes adatokat közöl arról, hogy az italozó nők gyermekeinek 40%-a értelmi fogyatékos és kisebbnagyobb veleszületett rendellenességben szenved, a terhesen cigarettázó nőknél 300%-kai magasabb a koraszülés. Általában pedig a cigarettázókban 1600%-kal magasabb a tüdőrák és más rák előfordulási aránya.

Keresve az okokat, megállapítja, hogy ez nem örökletes, szükségszerű és elkerülhetetlen állapot. Okozója a rossz családi és társadalmi példa, a női emancipáció torz felfogása és gyakorlata. Nem a gének és kromoszómák, hanem a család, a szülők, a környezet jelentik az önpusztítás ragályában a legfontosbb fertőzőforrást.

TALLÓZÁS

A cikk célja nem a pánikkeltés, hanem a felelősség megállapítása és a gyógyulás útjának a keresése. És itt a szülői, családi példa után keményen sorolja a pedagógusok, orvosok, az előadóművészek, az írástudók és a Televízió felelősségét. És nemcsak a visszatartás hiányát, de a konkrét rossz példa mutatását rója fel, mely vonzóvá és divatossá teszi fiataljaink előtt az önpusztítás eme formáinak ragályát.

Nem lehet öröm számunkra, hogy mi a felelősök sorából kimaradtunk. De ha kimaradtunk, oda kell államink szégyenkező bűnvallással, önként, a felelősek közé. Az egyház népe, élükön a lelkipásztorokkal és az egyházi tisztséget viselő világiakkal, vajon nem vagyunk-e eme bűnben felelősek, vajon kivesszük-e részünket a jó példaadásból? Az igehirdetésekben a lelkészi konferenciák anyagában szerepel-e az önpusztítás elleni védekezés, az intés, figyelmeztetés azért az emberért, akiért Urunk életét áldozta, akit szólamainkban a legtöbb értéknek nevezünk? Nagyon sok keresztyén családban érvényesülhetne az egyház, az evangélium befolyása az önpusztítás elleni élethalál harcban. A családi példa, a szeretettel párosult bölcs fegyelem — és önfegyelem! —, az az Istentől kapott élet valódi értékének a nagyobb megbecsülése, a közösségi felelősség vállalása és hordozása a hatodik parancsolat felelősebb értelmezése vajon nem a mi feladatunk?

Van iszákosmentő missziónk, de ez — egyelőre még — nem annyira megelőzésre, mint inkább a más súlyosabb beteg emberekre, esetleg ezek öngyilkosságának megakadályozására terjed ki. De van-e mondanivalónk, átfogó programunk sokak önpusztító életmódjának megelőzésére, kiküszöbölésére és gyógyítására? Az említett cikk igen hangsúlyosan mutat rá a család és a családi példa szerepére. Megtettünk-e mindent a családi életek védelmében, a válások számának csökkentésében, a “szülők között szülők nélkül maradt” gyermekek pásztorolásában ahhoz, hogy felelősen kivegyük részünket az életvédő és életmentő szolgálat hatékony megvalósításában?

Vegyük alázatosan magunkra a felelősség kérdésében a ránk eső részt és minden erőnkkel álljunk oda azok közé, akik halálos komolyan veszik népünk egészének, megtartásának, egészségének és jövőjének védelmét.

Kiss Gyula (Reformátusok Lapja)