Calvin Synod Herald, 1984 (84. évfolyam, 1-6. szám)
1984-02-01 / 1. szám
CALVIN SYNOD HERALD-12 — REFORMÁTUSOK LAPJA PLÁNTA LÁS, ÖNTÖZÉS, NÖVEKEDÉS Az alább közölt elmélkedés 1983 pünkösdjén hangzott el a Pittsburghi Lelkészegyesület rádiós istentiszteletén. A benne elmondott gondolatok nem szükségképpen tükrözik a szerkesztőség véleményét, sem pedig, a rendelkezésre álló szűk keretek között, a tárgyra tartozó más fontos meglátásokat. Az elmélkedés alapigéit a Heidelbergi Káté 54. kérdése és felelete foglalja össze: “Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?” Felelet: “Hiszem, hogy Isten Fia, világ kezdetétől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből szent Lelke és igéje által... magának egy kiválasztott gyülekezetei gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja; s hiszem, hogy én annak élő tagja vagyok és örökké az is mara-HAGYOMÁNYOS SZOKÁSUNK AZ, hogy pünkösdkor, a Szent Lélek kitöltetésének ünnepén, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv első fejezeteit olvassuk fel a templomban és azoknak alapján prédikálunk. Helyénvaló is ez a megszokott rend. De közben jó, ha két dologra emlékezünk. Az egyik, hogy a Krisztus egyháza nem ilyen egyszerűen az apostolok tettei által jött létre, hanem az által, amit Isten Lelke cselekedett, és amely isteni akaratban az apostolok mindössze eszközök voltak. Szolgák, akik Uruk parancsolatát hajtották végre. A másik tény pedig az, hogy Isten Lelke nemcsak akkor, azon az egy pünkösdi napon Jeruzsálem templom-udvarán töltetett ki, — de mind e világ kezdetétől fogva, — és a mi mai napjainkban is, és amíg csak ember fog élni a földön. Világosan áll tehát előttünk, hogy a Szent Lélek munkája és az egyház létezése között nemhogy csak kapcsolat, de teljes, döntően kizárólagos, “exisztenciális” összefüggés van. MIÉRT HANGSÚLYOZTAM így elöljáróban mindezt? * * * A mi mostani időnkben, és általában az elmúlt évszázad végétől kezdve, úgy látszik előttünk, hogy az egyház világszerte területet veszít. Tagjaink, támogatóink sora egyre kevesebb. Egyre több helyen az egyház létezése már csak a múlt emlékei közé tartozik. Érvényes ez a megfigyelés földrészekre, nemzetekre, és egy vagy más hajdani, közös hagyományra épült csoportok esetében is. Mondjuk ki őszintén aggodalmunkat: lesz-e még a jövőben is egyház Magyarországon? Meddig tart ki a hitvalló ősök öröksége új, hitben felnövő nemzedékek nélkül? És itt vannak amerikai magyar egyházaink. Feleanynyi maradt meg belőlük, mint ahány még 25 — 30 évvel ezelőtt volt. És amelyek megmaradtak, azoknak templomaiban is üresednek a padok. Vajon igaz lesz-e, hogy az utolsó harangszó elnémulása immár csak idő — rövid idő kérdése? Mindennek láttán azt kell kérdezzük magunktól: mi a tennivalónk mostan? Mit kell, vagy mit lehet cselekedni azért, hogy megforduljon a “sors kereke”? Hogy nem fogyatkozó, hanem növekedő egyház népe, lelkipásztora, presbitériuma legyünk? Hogyan lehetne elérni azt, hogy az egyház ne csak a felnőtteket, vagy éppen az öregeket, de a fiatalokat is érdekelje? *** AMINT SOHA NINCS HIÁNY jótanácsban, amikor beteg van a háznál, ebben az esetben is szakemberek csapatai írtak számtalan tanulmányt a problémákról és persze arról, hogy ezeket miként lehet megoldani. Kiképző tanfolyamokat ajánlanak (többek között) — mind a lelkészek, mind a presbitériumok számára. Azt helyezik kilátásba, hogy ha ennek vagy annak a metódusnak mind a 24 vagy 36 lépését szorgalmasan betartják, nem marad el a biztos eredmény. — Sajnos, hogy szinte minden ilyen egyház-gyarapító terv egyszerűen a kereskedelmi világ módszereit próbálja utánozni. Azt gondolják, ha a világban működnek, eredményt hoznak, miért ne lehetne ezeket ugyanígy elérni az egyházban? Anélkül, hogy ezekkel a mozgalmakkal vitába szállnánk, azt tartom jobbnak, hogy nézzük meg, szívleljük meg azokat a feltételeket, amelyeket Isten akarata szerzett erre nézve az egyház életében. *** KIKET VÁLASZTOTT KI AZ ÚR, hogy egyházépítő apostolok legyenek? Azokat, mondja a Szentírás, akik kezdettől fogva ‘Jézussal jártak”. Azokat tehát, akik Őt ismerték, akik tőle tanultak, és akik készek voltak arra, hogy “tanúi” legyenek. — Tanúi legyenek gyülekezetükben (mint ők voltak egykor Jeruzsálemben), azután egész népük között (ezt jelenti ma a mi számunkra “Júdeábán és Samáriában”), — és minden népek előtt, el egészen a “föld végső határáig”. Ennek a szolgálatnak a betöltésére azonban nem elég csak készen lenni, “vállalkozni” rá. Kell hozzá az az “erő”, az a felhatalmazás, amit egyedül csak a Szent Lélek kitöltetése után birtokolhat valaki. Az egyház megújulásának első feltétele tehát máris nem a mi kezünkben van, hanem Isten rendelkezése alatt. Ő adja ezt a kiváltságot, — és akkor és ott, ahogyan szuverén akarata és bölcsessége szerint elrendeli. Önmagában véve még ez sem elegendő! Hiszen Jézus is prédikált Galilea falvaiban, Júdea városaiban, és igencsak kevesen tértek meg beszédére! (Titok ez előttünk; majd más alkalommal szólunk még erről . . .) De ott volt Péter, aki pünkösd napján prédikált az ünnepre összegyűlt sokaságnak. És íme egyetlen napon “hozzájuk csatlakozott mintegy háromezer lélek!” Hogyan történt ez? Úgy, hogy Isten Szent Lelke nemcsak az Ige hirdetőit készítette el, hanem ott munkálkodott az Ige hallgatóinak a szívében is! Pedig a Péter bizonyságtétele nem volt kellemetes beszéd, nem volt tele megnyugtató, édesgető szólamokkal. Igazság szerint vádbeszéd volt, amikor azt mondta: “és ti ezt az igazat és szentet” — Jézus Krisztust “gonosz kezeitekkel megfeszítettétek!” — Ekkor, ennek hallatára keseredtek meg szívükben bűnbánatra és megtérésre. * * * Azt látjuk tehát, hogy a pünkösdi csodára mindig ott volt a szükség, sőt készen is volt minden lehetőség, de ténylegesen csak akkor ment végbe, amikor Isten Szent Lelke indította és döntötte el az eseményeket.
