Calvin Synod Herald, 1981 (81. évfolyam, 1-6. szám)

1981-05-01 / 5-6. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

13

a múltba merengő Kováts Mihály előtt, a saját régi, talán gyermekkori képe, kezében a horgászó bottal.

Ebben a sokszáz lapra menő, kétkötetes műben amerikai magyarok százai fognak a saját arcvonásaikra ismerni, köztük éppen volt magyar katonáink. Mert Eszterhás olyan regényíró, mint a „mesemondó” Jókai Mór (csak éppen a Móricz Zsigmond maibb, itt-ott robusztos írói nyelvezetén szólva az olvasóhoz), akinek a hősei, mint a Jókai-hősök, bár a saját koruk eseményeit élik, de emberi tanításukat az író korához intézik.

Fabricy Kováts Mihály ötvenhárom éves volt, amikor Amerikába jött, és két év múlva már el is temették az élete árán megmentett Charleston határában, egy hamarosan jeltelenné vált, nevét felejtető sírba. Az utolsó esztendő és az utána következő, a magyar hős emlékét betemető évtizedek „elmesélését” Eszterhás István, egy fölényes írói szabadsággal alkalmazott epilógusban, arra a szerelmes, a magyar huszárhőssel kapcsolatban semmit el nem felejtő asszonyra bízza, aki a regény szerint Kováts ezredes utolsó életévének a társa lett, és harminc esztendővel később, 1807-ben veti papírra emlékezéseit. Ebből is láthatjuk: széles és bátor ölelésű ez az alkotó, szuverén lendülettel haladó regényíró, aki most, a saját hetvenes éveivel is keményen szembenézve elhatározta, hogy ő is, mint Kováts Mihály, „fidelissimus ad mortem” leteszi elénk ezt az életművet, ránk hagyakozva egy tisztességes, példamutató magyar író legbelsőbb, soha el nem évülő tanulságait, tanításait is. Az pedig, hogy a református Kováts Mihály gyönyörű írói történetét a katolikus Eszterhás István adja az olvasó kezébe, úgy, hogy egyetlen más amerikai magyar írónk sem tehette volna jobban, valóságos lelki pecsétje az amerikai magyar élet egységének.

Tudjuk, hogy jön majd még a kutatás újabb megállapításokkal, nevek és események más helyet kapnak, más értelmet nyernek Fabricy Kováts Mihály ezredes remélhetőleg hamarosan megjelenő történelmi életrajzában. És azt is reméljük, hogy lesznek majd odaadó lelkek, szorgalmas kezek, további áldozatos segítőtársak is, akik egy remélhetőleg hamarosan esedékes második kiadásból majd kigyomlálgatják az ebben az első kiadásban itt-ott fellelhető nyomdai hibákat, betűkihagyásokat.

Am afelől biztosak vagyunk, hogy azt az olvasói élményt, amit ez a könyv ad (amelynek ott kell lennie minden, fajtájára, származására valamit is adó amerikai magyar asztalán), és azt a büszkeséget, történelmi öntudatot és jövőbe sugárzó erőt, amit a Kováts Mihály útján járó, mai amerikai magyar nemzedékek ebből a műből nyerhetnek, nem csökkentheti semmi, nem ronthatja meg kortársi irigység, rosszakarat vagy pusztító idő.

Dr. Bakó Elemér

SZLOVÁKIA BALKÁNIZÁLÁSA

Janics Kálmán „A hontalanság évei” c. könyvének a megjelenése után a szabad világ kultúrnépei ma már részletesen ismerik annak a példátlan nemzetírtásnak a részleteit, amit a Szlovákiába kényszerített magyar etnikumnak kellett elszenvednie 1945 és 1948 között és amiért akkor, az emberi mivoltából kivetkőzött Benes Eduárd volt felelős.

Viszonylagos megnyugvással vettük később tudomásul, hogy 1958 és 1968 között bizonyos enyhülés állt be Szlovákiában a brutális magyar üldözés terén. Ámde 1968 óta, amikor a Dubcek szorgalmazta emberarcú szocializmust újfent leváltotta a neosztálinista kurzus, megint fellángolt a magyar etnikum gátlást nem ismerő üldözése és zaklatása. Ezidő szerint alamuszi, alattomos, de nagyon is céltudatos eszközökkel folyik a genocidium, amelynek nyíltan bevallott célja, hogy megsemmisítse a Szlovákiába kényszerített magyar nemzet-testet. A jelenleg folyó gonosz nemzetírtást már nem lehet ráfogni a csehekre. Ezért és következményeiért kizárólag a szlovákság felelős.

Szlovákiában utazott írótársunk beszámolójából idézzük az alanti sorokat:

„Ha ellátogatsz a Csallóközbe, véled, hogy valami idegen világba keveredtél. Átkeresztelték, gyökértelen szláv nevekre valamennyi helység tőzsgyökeres magyar nevét, amelyek — alapításuk óta — 1000 év során vezéreink és törzseink nevét viselték. — Errefelé még látsz kétnyelvű üzletfeliratokat, de Komáromban, ebben a színtiszta magyar városban már nem engedélyezik a magyar felírást. Nincsenek magyar óvodák. A szülők — mindkettő dolgozik — kénytelenek szlovák óvodába adni gyermeküket. Csak akkor veszik fel a gyermeket, ha a szülő kötelezi magát, hogy majd iskoláztatni is szlovákban fogja a gyermekét. Ördögi kör és nincsen védelem. Mert az egyetlen szervezetüket, a hivatalos CSEMADOK-ot, amely 1978-ig amolyan kultúrális, nemzeti és bizonyos mértékben politikai érdekvédelmi közössége volt a magyarságnak, 1978 óta mindenféle törvényekre és kultúrális alapszabályokra hivatkozva végképp kirántották alóla az érdekvédelemmel való foglalkozás lehetőségét. Ma már csak táncolhatnak, népi-énekelhetnek, esetleg néprajzilag kutathatnak. így most semmiféle saját jogvédelmi szerve a magyarságnak ottan nincsen.

Elzarándokoltam szüleim sírjához is. Fejfájukról levakarták a magyar felírást. A kriptákról már régen leverték a nemesi címereket. Amerre jártam, mindenütt hiányzott a gyufa, a W.C. papír és a krumpli. Az üzletekben szó sem lehet arról, hogy amit vásárolsz, becsomagolják. Nincsen csomagolóanyag. El sem képzeled, milyen satnya a zöldség, meg a húspiac. A határszéli emberek Miskolcra, Gyarmatra, Ózdra, Tarjánba menek át, bevásárolni. A szlovákok is bugzón mennek át bevásárolni, azután szidják a magyarokat. Ez az elégtételük.

Az iskolákban nyíltan gyalázzák a magyarokat, a magyar gyermekek előtt. ,Buta magyar,’ ,barbár ma