Calvin Synod Herald, 1980 (80. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5-6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 ÁLLAM - EGYHÁZ; EGY NEVEZETES ÉVFORDULÓ Krisztus születése után 380-ban, 1600 évvel ezelőtt, Theodosius római császár a niceai hitvalláson alapuló keresztyénséget egyedüli államvallássá tette és betiltotta a pogány isteneket. Befejeződött az a folyamat, amely 311-ben kezdődött, amikor Galerius császár, halálos ágyán hozzájárult ahhoz, hogy türelmet tanúsítsanak a keresztyénekkel szemben. Négy évvel később, 313-ban Nagy Constantinus császár Milánóban kiadta azt a rendeletét, amelyben törvényesnek nyilvánította a keresztyénséget. Nagyjelentőségű lépés volt a milánói ediktum, mert a római birodalom területén biztosította minden vallás szabad gyakorlását, és ezzel a vallásszabadság alapokmányává vált, jóllehet a megvalósulása hosszú századokra nyúló folyamattá vált, amely még korántsem fejeződött be. 325-ben Constantinus császár már összehívta a niceai zsinatot, hogy a keresztyénségen belül, Krisztus Istenfiúságának kérdésében támadt és elmérgesedett vitát megoldja. A zsinat az ariánusok nézetét elvetette, elfogadta Krisztus Istenségét és a Szentháromságot és kiadta azt a Hitvallást, amely ma is minden keresztyén felekezet teológiájának alapja. A keresztyének 250 éven át tartó szörnyű üldözésében a fordulatot tulajdonképpen Nagy Constantinus császár hozta. Elődei a római birodalom gyengülését, sok-sok baját és harcait a keresztyénség rovására írták. Constantinus felismerte a keresztyénség erejét, és a császári hatalom megerősítésének szolgálatába állította. 337-ben, halálos ágyán, maga is felvette a keresztyénséget. Uralkodása alatt lényegében fokozatosan már államvallássá tette a keresztyénséget, amit 1600 évvel ezelőtt Theodosius császár márcsak törvénnyel kodifikált. A negyedik század tehát alapvető változást hozott a keresztyénség helyzetében. Hitvalló egyházból előbb népegyházzá, majd államegyházzá vált, hét évtized alatt. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az egyház szervezetében megkezdte átvenni a római birodalom szervezetét, kormányzási formáját, sőt jogrendszerét. A keresztyénség mindkét ágában, a nyugatiban és a keletiben is, ez a szervezeti forma túlélte a római birodalom bukását és mindmáig fennmaradt. Történészek ezért írnak sokszor „görög-római keresztyénségről”, míg teológusok és egyes egyháztörténészek judeo-keresztyénségről, hangsúlyozva a Krisztushit zsidó gyökereit. Ennyit röviden a mostani évforduló hátteréről. De mi a jelentősége a mai evangéliumi keresztyének, közöttük a magyar reformátusok számára? A keresztyénség államvallássá tétele nagy győzelem volt, amely azonban magában hordozta a nagy romlások és vereségek magvait is. Győzelem, mert végképp megszűnt az üldözés. A misszió előtt megnyílt az út az egész birodalom területén. Az evangélium, az ember megváltásának és üdvözülésének örömhíre olyan vonzó volt, hogy a római birodalmat nem sokkal utána megdöntő és elfoglaló népek is keresztyénekké váltak. Ezzel a Krisztushit elterjedt és álladósult egész Európában és a nyugati kultúra döntő tényezőjévé vált. A hatodik és kilencedik század között ugyan meg kellett mérkőznie az iszlámmal, és ki is szorult olyan területekről, ahol azelőtt uralkodó vallás volt, így Kisázsiából, Közelkeletről és Észak-Afrikából. De a szeretet vallásának még itt is volt annyi ereje, hogy kis közösségekben mind a mai napig, a mohamedán világban is fennmaradt. De ugyanakkor az államvallássá tétel a vereségek csiráit is elvetette, mert összeházasította a világi hatalommal. Jézus tanítása világosan és egyértelműen elválasztotta a hitet a világi hatalomtól. „Az én országom nem e világból való” vagy „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené” olyan üzenetek, amit nem lehet félreérteni. Jézus nem a hatalom, hanem a szolgálat felsőbbrendűségét hirdette és gyakorolta. Mind a mai napig folyik a vita arról, hogy az Egyház a földön élve nem szükségképpen vált-e földivé? Azaz amikor államvallássá lett, átvette a világi hatalom kormányzási szervezetét és módszereit és ezt el sem kerülhette. Az uralmi, hatalmi vágy az ember alapvető és erős ösztöne, amely az egyházi keretekben is felülkerekedett. Kialakult a „Krisztus földi helytartója” dogmája, a pápaság intézménye, amely magának követelte a főhatalmat a világban is. Ebből évszázadokig tartó öldöklő és elkeseredett harc lett, amely erkölcsi, hitbeli romlást is okozott. A reformátorok az Egyházat akarták visszahelyezni őskeresztyéni tisztaságába, kigyomlálva belőle mindazt, amit nem Krisztus hozott, sőt Isten kegyelmi üdvösségmunkájával ellentétessé vált. Se Luther, se Kálvin, sem más reformátor soha nem akart új vallást alapítani, hanem az egyetemes egyházat akarta megtisztítani. Kálvin a látható és láthatatlan egyház éles megfogalmazásában a lelki és világi hatalom feloldhatatlan ellentétét fejezte ki. A láthatatlan egyház tagjai Krisztus váltságának elfogadói, a megváltottak serege. Isten országának tagjai már ezen a földön, akik a látható egyházban dolgoznak, annak kovászai. Bűnösök, botladozók, de bűnbánók és Krisztus válságában újra és újra megújulok. A földi egyház tagjai azok is, akik keresők, akik beleszülettek, megszokásból benne maradtak, érdekből csatlakoztak. A földi egyház az államban él és az állam jellege döntően befolyásolja tevékenységét és lehetőségeit. Századunk nagy református teológusa, Barth Károly, elemezte a legmélyebben az egyház és állam kapcsolatainak lehetséges formáit. A történelmi néldák alapján négy fő formát talált: államegyház, népegyház, szabad egyház és hitvalló egyház. Korunk és a kommunizmus az államegyháznak egy új formáját is megteremtette. Régen az államegyház a világi hatalom által támogatott és saját céljaira felhasznált egyház volt. Az egyház azonban gyakorolhatta belső önkormányzatát, nemcsak igehírdetői, de
