Calvin Synod Herald, 1977 (77. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1-2. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 13 KERESZTAPA Kodolányi János emlékezik Csikesz Sándorról a „Süllyedő világ” című könyvében. Csikesz Sándor régi ormánsági családból szárma­zott, apja Szaporcán volt tanító. Csikesz tehát tövé­­ről-hegyére ismeri az Ormánságot. Minden falu törzsö­­kös családjairól pontos adatai vannak, de belelát a veséjükbe is. Keménykezű papja népének. Látja a fe­neketlen romlást, mely életüket rohasztja, szeretne gá­tat vetni neki. Szava nyers, könyörtelen. Semmit sem leplez, még csak nem is szépít. Ő, Csikesz nem a ke­netteljes egyházi szóvirágok, a „bő, zengő, nagy igék” embere. Tud emelkedett is lenni, de oda tud sújtani a szívre kendőzetlen szavak korbácsával is. Nem huny szemet a gyermekpusztítás szörnyű átka fölött s ha tudja is, hogy az egyke csak következmény, iparkodik megerősíteni a népben az ellenállást, felelőssé teszi a nép sorsáért az egyént. Hogy milyen kemény pap, kitűnik néhány példá­ból. Egy legény részegségében rendesen megveri az anyját. Az öregasszony keservesen panaszolja fia ke­gyetlenségét, kéri a papot, beszéljen a fia lelkére. Csikesz elküldi a legényért a sánta egyházfit. Be­vezeti a legényt hivatali helyiségébe, bezárja az ajtót, bezárja az ablaktáblákat. Sötét van a szobában s a legény ijedten várja a fejleményeket. Akkor megfogja kétfelől a legény karját s meg­kérdezi: — Fiam, úgy-e most nem lát bennünket más, csak az Isten? — Igönis. — Hát ígéred-e, hogy soha többet egy korty bort sem iszol s szülőanyáddal tisztességesen bánsz, amint fiúhoz illik? Rettenetes, csontropogtató ujjai belemélyednek a legény éppen nem puha húsába. Ezek a széles, tömzsi kezek minden hajnalban ötvenkilós súlyzókat emel­getnek, forgatnak. Vasból valók. A fiú lélekzete el­akad. Nyög, kapkod, szabadulni szeretne. Ámde a pap súlyos keze alatt moccanni sem tud. — Egéröm — nyögi keservesen. — Látod, most hatalmamban vagy édes fiam. Ösz­­szetörhetnélek, ha akarnálak. Senkisem lát, egyedül az Isten. Megérted ugy-e, hogy erősebb vagyok mint te? Meg kell értenie. A vasmarok szorítása erős érv. — Hát ilyen gyönge a te szegény anyád, amilyen gyönge te vagy most, édes fiam. És ilyen gyöngék va­gyunk mindnyájan Isten előtt. Mit szólnál hozzá, ha összetörnélek, mint a nádat? Ezt harsányan fölcsattanó hangon mondja s ret­teneteset szorít a legény karján. Az jajgat, összegörnyed kínjában. — Megértetted, amit mondtam? — Meg, nagytisztöletű uram. — Ígéred, hát hogy sohasem bántod anyádat? — Egéröm. — Hogy sohasem iszol többet bort, pálinkát? — Egéröm. — Vigyázz, mert Isten a tanúnk. Adj kezet rá. Kezetfognak. A kézfogás is olyan, hogy összera­gad a legény minden ujja. Csikesz kinyitja az ablaktáblákat, az ajtót és ba­rátságosan elbocsátja a legényt. — Sohasem iszik azóta — meséli elégedett mo­sollyal. Ő a legjózanabb legény a faluban. Anyjához ujjal sem nyúl, édösnek, kedvesömnek, kegyösömnek nevezi, úgy bánik vele, mint a galambbal. Pogányok ezek, Jani öcsém. Pogányok, mint az avarok, még a honfoglalás idején voltak. Puha, ijedős papnak nincs becsülete köztük. Az erőt tisztelik, meg az igazságot. A kettőt együtt legkivált. A kertben sétálunk, kiballagunk a rét felé, szem­­lélgetjük a haragoszöld síkságot és a sudár jegenyéket. Az egyházközség elhatározta, hogy új tornyot épít a templom elé közös adakozásból. Mindenki vállalta, hogy a papi földeket közösben megműveli, a termést meg a pap a torony építésére fordítja. Egy meghatározott napon a falu apraja-nagyja összegyűlt a mezőn, hogy munkába álljon. Csak egy jómódú gazda nem jelentkezett. — Mi van Sz. Józseffel? — kérdi Csikesz. — Hű, nagytisztöletű uram — jelentik a szapora nyelvek — ű azt mondi, nem gyün, mer ű nem dogo­zik a pap fődjin, hogy torom legyön a templomunk előtt. — Jól van — nyugszik bele Csikesz. — Gyerünk, lássunk hát hozzá, dolgozzunk Isten nevében. Kapát fog s nekilát a munkának. Lábán bakancs, kabátját levetette, vastag, bozontos karján föltűrte in­­geujját. Belevágja a kapát a földbe. — Csak nem akar kapálni, nagytisztöletű uram? — kérdi egy férfi. — Dehogynem. Mindnyájan vállaltuk. — Még hogy pap létére kapáljon — hördül fel a másik. — Nincs benne semmi szégyen. Isten dicsőségére dolgozunk mindnyájan. — De má az nem lehet ám — kiáltja a harmadik. — A pap dógozzon, Józsi bácsi meg az udvarán rö­högje? Ez nem igazság. — Hagyjuk Józsi bácsit, ne törődjünk vele. Az ő dolga. — Den nem úgy mén ám az! Két-három fiatal asszony eldobja a kapát s be­rohan a faluba, egyenest Sz. Józsi bácsihoz. A gőgös gazda ott ácsorog a kapu előtt s nyugodtan pipázik. Meglátván az asszonynépet, csúfondárosan kiáltja fe­léjük: — Tik meg tán megszöktetök a pap fődjirül, he? Nehéz a kapa a más fődjin, mi? Az asszonyok azonban dühösen rátámadnak, mint a vércsék. Még hogy csúfolódik? Nem szégyenli ma­gát? A nagytisztöletű úr együtt kapál a többivel, ő meg röhög? Holott ő vonta ki magát a közös munká­

Next

/
Thumbnails
Contents