Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-08-01 / 8-9. szám
10 CALVIN SYNOD HERALD EMLÉKEZZÜNK A GÁLYARABOKRA! Az államhatalom támadása a protestáns egyházak ellen. A XVII. század közepéig a magyar protestantizmus az ország szabadságát megmentő állami erő volt s azt lehetett remélni, hogy a tengernyi vér árán kivívott békekötések és szentesített törvények védpajzsa alatt a béke és virágzás korszaka következik. Éppen az ellenkező állott be; a protestantizmus a legrettenetesebb erőszaknak esett áldozatul s csodaszámba megy, hogy vele el nem veszett Magyarország is. A protestánsokra kedvezőtlen állapot bekövetkezésének egyik oka az volt, hogy a reformáció eddigi fő támasza, a királyságtól független erdélyi fejedelemség döntő súlyát elvesztette. II. Rákóczi György, Erdély különben bátor és hű református fejedelme, Lengyelország koronája elnyeréséért háborút indított a török hatalom tilalma dacára. A háború szerencsétlen kimenetele miatt ellene fordult török diadalt aratott felette s az utolsó református Rákóczi sebet kapva, Váradon lehelte ki lelkét (1660). Felesége, Báthory Zsófia azonnal visszatért a róm. kath. vallásra fiával Ferenccel együtt s heves üldözőjévé lett a reformációnak. A másik okot megtaláljuk I. Lipótnak trónra lépésében (1657), kit 14 éves koráig a jezsuiták papnak neveltek. Őt, jezsuita gyóntatóinak hatására gyűlölet és borzalom szállta meg az eretnekek iránt s csak a róm. kath. vallás létjogát ismerte el, ezért kész volt a törvényeket is lábbal tiporni. A vérszemet kapott főpapság, az Európát vashálóval átövedző jezsuiták s az általuk irányított világi főurak idézték aztán elő a magyar protestáns Sión gyászba borulását. Lippay György, esztergomi érsek a nagyszombati zsinatban (1658) merész volt a bécsi és linci békekötéseket s az azokon alapuló törvényeket semmisnek nyilvánítani; a jezsuita rendet a magyar egyházi rend tagjává avatta; Erdélyben pedig Rákóczi bukása után a kath. pártot mozgásba hozta. Vele működött Wesselényi Ferenc nádor is, kit a jezsuiták nagyszombati iskolájukban, mint kiskorút, térítettek át a róm. kath. vallásra. Mivel Lipót és az erdélyi kath. párt Erdély trónjára Kemény Jánost akarta emelni, a török e beavatkozásért hadat indított a magyar király ellen. Ekkor hívták össze az 1662-iki szomorú pozsonyi országgyűlést. Az evangélikus rend megragadta az alkalmat s a 3 év alatti irtó eljárás eredményét megyénként összeszedte és feltárta az ország előtt. Hajmeresztő dolgok sorozatáról szólt a panaszlevél. A főpapok és a velők tartó főurak mindent elkövettek a protestánsok megsemmisítésére. Lipót király felelete erre az volt, hogy a protestánsok sérelmét magánügynek nyilvánította és megtiltotta annak tárgyalását. Wesselényi nádor kérte is, fenyegette is az ingerült protestánsokat, hogy „nincs már Bocskayjok, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere nyugszik”, tehát hagyjanak fel sérelmeikkel. De az evangélikusok ártatlanságuk tudatában kitartók voltak s nem akartak a közügyek tárgyalásába bocsátkozni, míg sérelmeik nem orvosoltatnak. E célból újabb felterjesztéssel éltek. Az erre adott királyi leiratban már az addig szokásos cím: „evangélikus rendek” is hiányozott. Emiatt mindaddig nem fogadták el a protestánsok, míg ki nem javíttatott. A rideg leirat nem találta fontosnak a sérelmeket. Ezután még 4 folyamodást küldtek fel a királyhoz az evangélikusok. Az 5-ik panaszlevélben különösen hangoztatták, hogy „a király atyja 90 templomot adatott vissza, a mostani egyet sem akar”. Midőn utolsó (6-ik) kérvényük sem nyert meghallgatást, elhatározták, hogy elhagyják az országgyűlést s óvást tesznek a hozandó végzések ellen. Minden jó hazafinak vérzett a szíve. A róm. kath. Zrínyi Miklós fejezte ki a közhangulatot a tőle búcsúzó protestánsok előtt: „én — úgymond — más valláson vagyok, de a kegyelmetek szabadsága az én szabadságom is”. A béke galambja elszállt. A protestáns egyház gyászévtizede (1671—1681). A Wesselényi-féle összeesküvés felfedezése és elnyomása után a törvényeket lábbal taposó kormány a legsötétebb korszakot, az úgynevezett gyászévtizedet idézte elő. Az összeesküvést a protestánsok művének nyilvánították. Ellenük Pozsonyban rendkívüli törvényszéket (delegatum iudicium extraordinarium) állítottak fel. Ez a vésztörvényszék 1671-ben (jan. 2.) ült össze és éveken át folytatta irtó munkáját a prot. lelkészek és tanítók ellen; a papság és a királyi kapitányok pedig a templomok, polgárok és a nép ellen dühöngtek. Országgyűléseket nem hívtak össze; Ampringen Gáspár német kormányzó Pozsonyból önkényileg igazgatta az egykor szabad országot (1673 óta); jószágkobzás, rablánc, száműzés és kivégzés gyakori büntetések voltak. Bújdosókká váltak a magyarok saját hazájokban s midőn elkeseredésökben némelyek fegyvert ragadtak: a német zsoldosok vezetői, Kobb, Spankau és Strassoldó tábornokok, a legkínosabb halállal büntették a kezökbe került kuruc felkelőket. A jezsuiták pedig a prot. papság ellen dühöngtek. Elűzték, megkínozták, sőt ki is végezték őket (pl. Száki János ekeli lelkészt). Üldözési szenvedélyüket még a király miniszterei és tanácsosai is csillapítani igyekeztek. A rekatholizációt is a legerőszakosabb eszközökkel folytatták. Bársony György szepesi prépost (prot. szülők gyermeke) 7000, Szelepcsényi György esztergomi érsek négy év alatt 66 000 lelket ragadott el a pápás egyházba; a gyász évtized végén fennhangon hirdették: „egy kálvinista mágnás sincs már Magyarországon”. A pozsonyi törvényszék Szelepcsényi elnöklete alatt működött s tagjai, egy kivételével, mind katholikusok voltak. Két ízben idézte maga elé a protestáns papokat és tanítókat. Oly kötelet akart fonni, melyet, ha a protestánsok nyakába ránthatnak, soha többé