Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1974-02-01 / 2. szám

10

CALVIN SYNOD HERALD

lett világhírű, mert — karcagi ember lévén — így szignálja műveit. A ritkaságokat néhány erdélyi habán tányér képviselte a Maros mentéről s a kiveszett mellétéi fazekasság két mázatlan cserepe Gömörből.

Nem maradt el változatosságban és szépségben a famunkák bemutatása sem. Bakonyi, somogyi, alföldi pásztormunkák, kalotaszegi és székely faragások gyönyörködtettek: botok, dobozok, ivó- és merítőcsanakok, ostornyelek, sótartók, kanáltartók, titkoszárú ládikó. Láttunk dunántúli kecskerokkát és alföldi békarokkát. Megdobbant a szívünk a külföldön készült hímes fák láttán. A hagyományok hű őrzésével és makacs élniakarással jelentkezett a nyolcadik törzs. S ez volt talán a kiállítás legszebb mondanivalója. A newyorki Kálmán László parasztszékei, melyeket a korai parasztbarokk világába sorolhatnánk, de amik ezoterikus motívumaikkal ősvallásunk szellemi világába utalnak. Tokay János kalotaszegi és székely mosófái és kapatisztító fácskái elgondolkodtatnák még a közönyös idegent is: micsoda nép lehet az, amelyik ennyi szépséget öl olyan szerszámokba, amivel fehérneműjéből a szennyet veri ki, vagy kapájáról a sarat tisztítja le! Faégetéses munkák mutatták a passaici cserkészfiatalság próbálkozásait s mellettük Kerkay Emese remekműveit. De láttunk remekbefaragott fokos nyelet Ausztráliából, betyár-mintás fadobozt Brazíliából, egy csanakot és állólámpát egy németországi dipi lágerből. Tulipános láda kettő is akadt. Az egyik a newyorki Tamáskovics Zoltán remekműve, a másikat Teszár Tomi, newbrunswieki cserkészvezető készítette egy barátja esküvőjére — akárcsak hajdanában otthon.

Karikás ostorok és csikóbőrös kulacsok mutatták népünk jártasságát a bőrmívességben. Néhány könyvborító szép példája volt a bőrdomborítás magyar formavilágának. Láttunk szép fémmunkákat is. Különösen tetszett egy ódon, poncolt óntányér ötvös céhcímerrel a Felvidékről és egy szép rézfokosfej, Frecska Sándor műve Csikágóból. A ritkaságok sorába tartozott egy taplósapka és taplótáska a Székelyföldről. Néhány szaru-berakásos famunka a Kúnság pásztorművészetét idézte. Ezeket egy mai kúnszentmiklósi parasztpresbiter csinálgatja a maga gyönyörűségére. Itt említhetjük Tokay ökörszarvból készült, zempléni és alföldi motívumokkal díszített, karcolt és választóvízzel sárgított kürtjeit: ősi pásztorhagyomány valamennyi. Ritka és különlegesen szép munka Láczay Etti könyve, amit egy amerikai képző művészeti főiskolán készített vizsgamunkának: Arany Jánosnak „Rege a csodaszarvasról” című műve, rovásírással, palóc keresztöltés technikájú rajzokkal, saját tervezésű vászonkötésben.

Erőteljesen mutatkozott be New York környékének magyar népművészete a hímestojás-kiállításban. Annak idején New Yorkban még csak ötven tojást mutattunk be, három tojáshímző mestertől. Ezúttal 227-et, legalább tizenöt forrásból. Egyaránt láttunk, festett, karcolt és batikolt munkákat, mesteri gica-kezeléssel. A gyakorlott szem megkülönbözteti

a stílusirányzatokat is és felismeri a mestert műve mögött: Kristó Katit, Kokron Zsuzsit, Kálmán Lászlót, Tokay Jánost s — örömteljes módon — a fiatalabb nemzedéket is.

Ez a kiállítás nemcsak a magyar népművészet páratlan szépségének és gazdagságának volt mutatója. Bizonyította azt is, hogy az amerikai magyarság gyűjti és megbecsüli a magyar nép alkotásait, évezredes bölcsesség, ízlés és szenvedés igazgyöngyeit. Ott vannak ezek a tárgyak otthonainkban, körülvesznek bennünket a falakon, a polcokon, a díványon, kincsesládáinkban: mindenütt. De nemcsak mi nézzük őket. Ők még jobban figyelnek bennünket. Nem szólnak emberi nyelven. Egy magasabb rendű szinten beszélnek hozzánk, a művészet nyelvén, a csönd hangján. S ez a hang átszól a tengereken, átüzen zivataros századokon is. Él! Átéli a történelmet. S ma, amikor minden bomlik és rohad körülöttünk, ma, amikor a művészet atomjaira hullik szét, ma, amikor Malraux gyötrő látomásával lessük a jövőt faggató művész ingadozó kezét, hogy vajon életünket, vagy pusztulásunkat rója-e a falra — jó és felüdítő megpihenni a magyar népművészet templomában, a hímes kéz alkotásában. Mert templomnak éreztük ezt a kiállítást, mintahogy templommá nemesíti otthonainkat népművészetünk, amiben magyar népünk vall a létezés értelméről. S lábujjhegyen járunk benne, mint a költő, aki néhány hónapja Erdély küldöttjeként járt közöttünk:

Ha netalán az Űrig nem sikerül szállnunk,

s e rögös földre mégis visszatérnénk,

. . . lábujjhegyen! halkan!

Apáink hűlő, drága arcán járunk.

(Farkas Árpád: Apáink arcán)

Szeressük hát a magyar népművészet kincseit. Apáink drága, hűlő arcát őrzi mindenik. S ma már nemcsak otthon: szerte a világban. A hajdani legendás somogyi faragó pásztor, Bagói András — aki botjára kifaragta „Rózsa Sándort, az Isten ostorát” — a mai, udvarhelyi Székely Béla és Deák Béla, vagy a körösfői Albert András művészetének rangos folytatói Kálmán László és Tokay János New Yorkban, Sági Dezső Ausztráliában, a matyó Kisjankó Borinak, a.galgamenti Vankóné Dudás Julinak, vagy a kalocsai pingáló asszonyoknak méltó társa Kristó Kati Garfielden. Kalotaszeg asszonyai mellé felsorakozik Orvos Erzsi néni és a newbrunswieki hímzőasszonyok köre, a Tamáskovics házaspár és Kálmánná Végh Rozália New Yorkból s Faklen János maga fabrikálta szövőszékén a legszebb palóc háziszőttesek készülnek Brazíliában. A fiatalok között ígéretes tehetségek Pándi Gyurka Cliftonban, Kerkay Emese Garfielden, Teszár Tomi New Brunswickon. S hányán lehetnek még a szétszórtságban?!

Vagyunk. Élünk. S akik népünk művészetét nemcsak szeretjük, hanem — amikor csak lehet — bicskát, vésőt, ecsetet, tűt, vagy gicáfc fogunk a kezünkbe, különleges ajándékot kaptunk a sorstól: a csönd ju-