Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Hungarian Reformed Religious Paper Founded in 1900 OFFICIAL ORGAN OF THE CALVIN SYNOD — UNITED CHURCH OF CHRIST A CSÖND HANGJÁN (Magyar népművészet Amerikában) “Az éjszakában, melyben Rembrandt keze még rajzol, a múlt árnyai s az ősi barlangok rajzolói is követik tekintetükkel az ingadozó kezet, mely jövendő életüket, vagy örök álmukat rója a falra.” (André Malraux: A csönd hangján) Mostanában sok szó esik anyanyelvűnk megőrzéséről. Méltán: versenyt futunk a jövendőért. Lelkünk áll vagy bukik rajta. Az igét dalainkkal együtt féltő szerelemmel őrizzük, önmardosó és egymást vádoló aggódással. Van azonban egy másik örökségünk is. Ez néma: csupán a csönd hangján szól. Népművészetünk. A hímes kéz alkotta, megvíván évezredes harcát az anyaggal. Szerény, mint a vízcsepp. Tökéletes, mint a vízcsepp. De az öltések között, vagy a fa rovátkáiban a lélek bujkál s a formák, a színek, a virágok, a szimbólumok, az életfák — s maguk a szerszámok: időtlen bölcsesség és szépség hordozói. December elején népművészeti kiállítással köszöntötte Passaic és vidékének magyarsága a hetvenéves Szent István egyházközséget. A kiállítást Tokay Jánossal és a környék népművészetet szerető fiatalságával rendeztük. Nem ez volt az első kezdeményezésünk. 1970-ben megrendeztük New York első magyar népművészeti kiállítását Magyar Ezeregyéjszaka címmel, a cserkészek jubileumi évének keretében. A két kiállításhoz a tárgyakat hetven családtól kölcsönöztük, s ma már mintegy 1,500 népművészeti munkát katalogizáltunk New York térségében; ebből legalább kétszáz múzeális értékű. Lelkes amerikai szakértők érdeklődése reményt nyújt arra, hogy legközelebbi kiállításunkat amerikai közönség számára rendezhessük megfelelő környezetben, 5—6 hetes időtartammal s ezáltal szólhasson a magyarság Amerikához a művészet ősi nyelvén. Mindkét kiállítás, de különösen a mostani — melynek Hímes Kéz címet adtunk — széles skálán nyújtott ízelítőt a magyar népművészet roppant gazdag világából. Legalább hatvan párna mutatta be fontosabb néprajzi vidékeink hímző stílusait. Ott láthattuk a matyó, palóc, kalocsai, buzsáki, sárközi, rábaközi hímes varrásokat, kalotaszegi, mezőségi és torockói kis- és nagyírásos hímzéseket, székely, tiszavidéki és balatonmelléki keresztszemeseket, göcseji és sióagárdi munkákat, szűrhímzést, kúnhímzést és úrihímzést, hajdúsági szűrrátétes párnákat, erdélyi szálánvarrottasokat s olyan mai ritkaságokat is, mint ormánsági főkötőhímzést, vagy nyitravidéki régi subrikált hímzést. Térítők és faívédők szemet gyönyörködtető sokaságából a kalotaszegiek tűntek ki, az írásosak és azsúrozott-vagdalásosak egyaránt. Valóságos hímzett virágerdő képviselte Kalocsát és gazdag gyűjtemény az összes matyó stílus változatokat, kezdve a XVIII. századi, sötétpiros, ó-matyó hímzés hűséges másolatától a két háború közötti, pesti üzleti nyomásra dekadenssé vált úri-matyó térítőkön át a mai, az ősi forrásokhoz — hál’ Istennek — visszatérő munkákig. Külön örömet okozott a már-már kiveszett rábaközi hímzés feléledésének észlelése, őrizve ennek az ősi magyar vidéknek kicsit a torockóira emlékeztető, de sajátosan nemes stílushagyományait. Háziszőttesek színpompája mutatta ősi, de ma is erőteljesen élő háziiparunk termékeit. Különösen szépek voltak a gyimesi csángó törülközők, tompán csillogó, fegyelmezett egyszerűségükben. A Szeret-menti csángó népet egy hímzett ing és bőrmellény képviselte, amit Csoóri Sándorné gyűjtött Moldvában s amerikai kőrútján hagyta New Yorkban. Torontáli és Csanádi szőnyegek és egy kis, erdélyi kalimfutó sátorlakó őseink keleti hagyományaira emlékeztettek. Dekovics Gyula páratlan csipkegyűjteménye a halasi csipkék lehelet finomságú világát mutatta be s a világhírű Tóth Mária nemessánvi csipkéit, akinek aranyérmes mesterművei az angol királyi család egyedül álló csipkegyűjteményének is legszebb díszei. Korsók, tálak, tányérok, bütykösök, butellák, Miska-kancsók, vázák, szilkék, kászuk, csuprok, bögrék, bödönök, bokályok sokasága képviselte fazekas művészetünk hagyományait. A magyar fekete kerámia jelesebb központjainak számos termékét — kaviccsal csiszolt és karcolással díszített formáit egyaránt — láthattuk a mohácsi, nádudvari és köröndi műhelyekből. (Kár, hogy szentesit nem tudtunk szerezni.) Örömmel figyeltük meg, hogy néhány köröndi mester teljesen kiveszett, ősi formákat is felelevenít legújabb munkáiban. Leggazdagabb volt a köröndi gyűjtemény, mutatva a kók- és barnamázas cserepek stílusváltozatait százötven év tükrében. De nem maradtak el a mezőtúri és hódmezővásárhelyi fazekasok közkedvelt zöld- barnamázas művei sem. Számos szép cserepét láttuk Kántor Sándornak, pálinkás imakönyv-butelláit és ördög-bibliáit. Ő a tiszafüredi fazekasság kiveszett hagyományait támasztotta fel Győrffy István ösztönzésére, de Kántor Karcag néven
