Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1974-10-01 / 10-11. szám

10

CALVIN SYNOD HERALD

A prot. egyház törvényen kívül helyezése, a végzetes két évtized (1681—1701).

A soproni országgyűlésre az evangélikus rend (1681. jún. 25.) benyújtotta feliratát, szomorúan adván elő a tényállást, mely szerint: „a törvényes szabad vallásgyakorlatnak 1662 óta már csak nehány idomtalan romja maradt fenn; lelkészek és tanítók vasba verettek, botoztattak, gályarabságra hurcoltattak”. Ámde a király és tanácsosai nem orvosolták a panaszlók sorsát. Ezalatt Thököly ismét megkezdte hadműveleteit. A hadi események következtében a király végre leküldötte válaszát. De ez sem volt megnyugtató, újra és újra kértek tehát a protestánsok; kérvényüket később már a nádor és főrendek is támogatták a főpapság ellenére. Kérték, hogy semmisítsék meg a protestáns lelkészektől kicsikart térítvényeket s helyezzék vissza azokat állásaikba; az 1670 óta elfoglalt templomokat, iskolákat adják vissza; maradjanak épségben a királyi diplomák és törvények. Lipót és környezete azonban kőszívű maradt.

A protestánsok, mivel kérésük meghallgatásra nem talált, a gyűlésen többé részt nem vettek s így 1681. dec. 30. néhány udvari hivatalnok jelenlétében nélkülök iktatták a törvények közé a XXV. és XXVI. törvénycikket. A XXV. cikk a bécsi békét megerősítette ugyan, de „a földesúri jogok épségben tartásával” (salvo tarnen iure dominorum terestrium); a térítvényeket adott, vagy száműzött lelkészeknek és tanítóknak az országba való szabad visszajövetelét és vallásuk hirdetését is megengedte. A XXVI. cikk a templomok közül azokat rendelte csak visszaadatni, melyeket az evangélikusok építettek s még római katolikus szertartással fel nem szenteltek; újak építésére 11 megyében két-két helyet (loci inarticulati) jelöltek ki; a többi megyékben szabadon birhatták templomaikat és iskoláikat.

A soproni két cikkben csak egy volt elfogadható: a számkivetett és bújdosó hitvallók visszatérhetése, ez is a külföldi protestáns hatalmak beleszólásának eredménye volt; a többi pontok minden eddigi törvényeket felforgattak s Thököly és a protestánsok tiltakoztak is ellenök.

A bécsi kormány halogatta a Thököly kívánalmainak teljesítését. Eközben birodalmi és magyar hadakkal és lengyel segéllyel Bécset megmentette a török ostromtól, sőt Buda várát is vissza fogalta (1686); így a török hódoltság nagy része visszakerült a koronához. A nemzeti lelkesedés és hadi fényes siker Thököly és a török hatalmát megingatta. A bécsi udvar ekkor bosszúval fordult a protestántizmus ellen. Buda visszavétele évében a „Thököly cinkosai” ellen német zsoldos hadak szállták meg az országot, vezérök a sötét lelkű gróf Caraffa Antal előbb Debrecent, a kurucok egykori menhelyét sarcolta meg; lakói közül sokakat halálra kínoztatott. Azután Eperjesen vértörvényszéket állított (1687). Minden protestáns családot gyanúba és üldözőbe vett, mint összeesküvés részeseit; Eperjes piacát mészárszékké változtatta, hol 30 bakó várta intését. A testnek négy felé hasítása, elevenen süttetés, lenyakazás, a testdarabok pellengérre tűzése voltak a szerencsétlen áldozatok büntetései. Eperjes és vidéke legelőkelőbb prot. férfiai (Zimmermann, 2 Ketzer, Feja stb.) lettek a bakó áldozatai. Midőn a kivégzettek ártatlansága kitűnt, végre is a nádor és többek felszólalására a király a rettenetes törvényszéket beszüntette.

Nem sokkal utóbb egybe jött a pozsonyi országgyűlés (1687. okt. 18.). Ezen a jezsuitáknak az országba befogadtatása éles vita után törvénnyé lett. A protestánsok sérelmi iratai mellőztettek s a vallásügyben a király a protestánsokat lesújtó XXI-ik törvénycikket erősítette meg. E szerint ő felsége, noha a protestánsok tiltakozásuk által a soproni törvénycikkekben nyújtott kedvezmények részesei lenni megszűntek, mégis kegyelemből még most (ex gratia et dementia adhuc) fen tart ja azokat. Eként a szentesített törvény és jog helyébe az önkény és kegyelem lépett.

A pozsonyi országgyűlés után újra kitört a protestánsok üldözése. A törvényt a katolikusok saját tetszésük és önkényük szerint magyarázták. Ekkor az evangélikusok panasszal fordultak a királyhoz s kérté az elmagyarázott soproni törvénycikkek igazi értelmezését. Hosszas, kínos várakozás után, Kollonics sugallatára, megjelent (1691. ápr. 2.) az új királyi leirat, a hírhedt Lipót-féle Magyarázat (Explanatio Leopoldina). Eszerint csak a római katolikus uralkodó vallásnak van mindenütt nyilvános gyakorlata, a protestánsoknak ellenben csak a becikkelyezett 22 helyen, másutt csupán magános istenitiszteletet tarthatnak lelkész nélkül; a becikkelyezett helyek lelkészei csak akkor vehetnek ilyeneken részt, ha előbb a római katolikus papnak a protestáns hívek a palástdíjat lefizették; a római katolikus ünnepeket a protestánsoknak is meg kell tartani, a céhek a körmenetben tartoznak részt venni. A törvény e lesújtó magyarázata, melynél fogva a protestánsok mindenfelé zaklatásnak és elnyomatásnak alá voltak vetve, egész száz évig maradt érvényben. Szerzője Kollonics, a magyar nemzet e gonosz szelleme, esztergomi érsekké lön (1695-1707).

Eközben elkövetkezett Erdély meghódoltatása is s ezzel elveszett a magyar protestántizmus eddigi védbástyája. Apafy fejedelem halála után (1690. ápr. 15) jelent meg az Erdélyt Lipót kormánya alá helyező okmány, a Diploma Leopoldinum (1690. okt. 16.). E diploma a bevett vallások szabadságát biztosította ugyan mindamellett a katolicizmus előtérbe tolása Erdélyben is csakhamar megkezdődött. A jezsuiták betelepültek Kolozsvárra, Szebenbe; aztán kinevezte a király a róm. kath. püspököt; beengedte a ferencrendi szerzeteseket, kik iskolákat állítottak és mint misszionáriusok működtek.

Még szomorúbb állapotba jutottak a protestánsok a töröktől visszahódított területeken és véghelyeken, ahol egy királyi rendelet (1701. ápr. 9.) csak a róm. kath. vallás szabad gyakorlatát engedte meg. A prot. egyház valóban vigasztalan és reménytelen jövőnek nézett elébe.

(Dr. Balogh Ferenc: A magyarországi Protestáns Egyházak Története, Debrecen, 1915.)