Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-10-01 / 10-11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Hungarian Reformed Religious Paper Founded in 1900 OFFICIAL ORGAN OF THE CALVIN SYNOD — UNITED CHURCH OF CHRIST EMLÉKEZZÜNK A GÁL YARABOKRA A gályarabság s a művelt Európa rokonszenve. A pozsonyi ítéletre megjelent s a térítvényeket alá nem író lelkészek és tanítók közül 94-et a kegyetlen bírák 6 várbörtönbe hurcoltattak szét. E szomorú helyek valának Berencs, Kapuvár, Eberhard (Szelepcsényi érsek birtoka), Sárvár, Komárom és Leopoldvár, megannyi siralomház, melyeket hulló verejték és könnyözön áztatott. Legtöbben voltak Leopoldvárt (40-en) és Komáromban (20-an). Legnagyobb kínzójuk volt a bírák egyike, Kollonics Lipót, bécsújhelyi püspök és Kellio jezsuita. Súlyos bilincsekbe veretve, kíméletlen poroszlók felügyelete alatt, elszedték mindenüket; levetkőzniük nem volt szabad; eledelök száraz kenyér, ágyok rothadt szalma. Bátorkeszi István (veszprémi ref. lelkész) a berencsi börtönben ekkor írta szomorú énekét: „Ha ez ínségben meg kell is mind halnunk, De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk”. A több hónapig tartó kísértések és sanyargatások alatt néhányan elhaltak, mások elmenekültek, többen eltántorodtak. De 62-vel nem bírt a vad erőszak. Ezeket holtig tartó rabságra ítélték. Egy évi szenvedés után 42 lelkészt és tanítót indítottak előbb (1675. március 18-án) a „fájdalmas útra”, Nápoly felé nehéz vasakkal kezökön és lábokon. Az úton közülök több kiszenvedett és beteggé lett, egy pár elmenekült. Nápolyba (1675. május 7.) már csak 30 fogoly érkezett, kiket fejenként 50 aranyon adtak el, s többféle gályákra kettesével összeláncolva szétosztották őket a legsúlyosabb szolgai munkákra. A gályarabság terhes ideje alatt elhaltak hatan, némelyiknek holtteste fölé nem hant, hanem a tenger hulláma borúit. A szerencsétlen gályarabok iránt a keresztyén szív az idegen művelt külföldieknél mozdult meg. Nyolc nápolyi kereskedő, főleg Veltz György és Fülöp, semmi fáradalmat nem kíméltek sorsuk enyhítésére és kiszabadításukra. A belga és hollandi rendek bécsi nagykövete, Hamel emlékiratot intézett Lipót királyhoz, kimutatván a fogoly lelkészek ártatlanságát. Támogatták a kérelmet a szász választó fejedelem, az angol és svéd király is követeik által. Mivel a francia király ellen Hollandia szövetségese volt Lipótnak és a spanyoloknak, ennek a közbenjárása végre sikerre vezetett s a hollandi tengeri sereg fővezére, a hős Ruyter Mihály bevitorlázott a nápolyi kikötőbe s 1676. február 11-én kiszabadította a gályákról a lelkészeket. Másnap a hitbajnokok zsoltáréneklés közt a kínok bárkájáról a szabadító tengernagy hajójára mentek, aki ezzel a nyilatkozattal fogadta őket: „Valamennyi győzelmem közt egy sem okozott nékem annyi örömöt, mint a Krisztus ezen ártatlan szolgáinak az elviselhetetlen járomtól való megszabadítása”. A nápolyi gályákról és börtönből való kiszabadulást 26-an érték meg életben, ú.m. 18 református, 8 evangélikus. A második szállítmány foglyait, számszerint 20-at, Kollonics parancsára Bukkan tengerparti várba vitték, s itt koromsötét, szűk börtönökben nyakláncokon kínozták több mint egy fél éven át. A szabadulás napjára leolvadt számuk 6-ra részint a halál, részint az elpártolás miatt. Az ő ügyökben meg Zaffi Miklós orvos s a velencei német kereskedőtelep prot. lelkésze jártak el fáradhatatlanul, mindenfelé írván a leveleket s gyűjtvén a pénzsegélyt. Végre ugyancsak Hollandia közbelépésére Lipót király ezeknek szabadon bocsátását is elrendelte. A hontalanoknak először Svájc adott hazát. Heidegger Henrik zürichi, Tünetin Ferenc genfi tanárok indították meg a részvét szép munkáját; templomi nyilvános imádságba foglalták sorsukat. A városok és egyházak is siettek segélypénzt gyűjteni. Útjok e szabad országban diadalúthoz volt hasonló, p.o. a hócsúcsok által övedzett engadini völgybe érkeztökkor a ref. lakosok elibök sereglettek, hogy láthassák őket, s boldog volt, aki valamit adhatott nekik és ruhájokat érinthette. 1676. május 20. érkeztek hitvallóink Zürichbe, hol Hospinián Rudolf igazgató fogadta őket üdvözlő beszéddel. Csaknem másfél évig élvezték itt a keresztyéni vendégszeretetet. Séllyei István, pápai ref. lelkész és superintended Hospiniánnál volt leszállásolva, Harsányt István pedig Heidegger János hittanárnál; e kettőnek arcképét Hospinián levétette, melyeket Zürich város könyvtárában őriznek ma is. — Kocsi Csergő Bálint, pápai ref. tanár Hottinger hittanár vendége volt s itt írta meg latinul fogságuk „Rövid Elbeszélését” (Narratio brevis). Nemcsak Zürich, hanem egész Svájc, sőt Szászország, Brandenburg és Hollandia is a legmelegebb részvéttel volt a magyar hitvallók iránt, lő ezer forintot meghaladó összeget gyűjtvén részökre. A hitvallók 1677. október 30-án távoztak el Zürichből, s lassanként visszatértek hazájukba és újra elfoglalták papi hivatalukat. A számkivetésben bolyongó lelkészeknek hazájukba való szabad visszatérését az 1681- iki soproni országgyűlés mondotta ki.