Calvin Synod Herald, 1973 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1973-04-01 / 4. szám
10 CALVIN SYNOD HERALD munkra az is, hogy lelkészeink és híveink sok esetben vezetői megbízatást is nyertek helyi és országos viszonylatban. Azonban meggyógyítani azt a félszázados sebet, ami szomorú következménye volt annak, hogy a “testvérek” külön utakon jártak, nem tudtuk. Pedig közös volt ezeréves keresztyéni hitünk, 400 éves reformációi örökségünk, valamint majdnem 100 éves itteni szolgálatunk Anyaszentegyházunk lelki és testi leszármazottai között. Szégyenletes módon, mi, akik gyermekei vagyunk a Magyar Reformációnak, nem teljesítettük nagy Mesterünk óhaját, hogy egyek legyünk Őbenne és Rajta keresztül egymásban. Most, amikor a népi és vallási örökség megtartása és ápolása melegebb közhangulatra talál, itt a döntés ideje református egységünk ügyében is. Imádkozó lélekkel kérjük Istent, hogy mielőbb hozza el az Egység Napját közénk. “Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon néktek bölcsességnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében” Efézus 1:17. Beretz Árpád, püspök MAROSYÉCS A család emlékezete szerint dédanyám egy ihletett pillanatában megjósolta, hogy gólya fog a házunkra fészkelni. Ennek legalább száz esztendeje. Azóta is, mikor tavasszal megérkeznek a gólyák, nyakunkat tekergetjük az ég felé. „Nézd csak, te fiam — hallom apám hangját —, az a sárga lábú mintha fél szemmel a kéményünket lesné.” De csak ennyi! A hosszú csőrű madár puha szárnycsapásokkal tovább repül a gyekei nádasok felé. Ott is várja egy ház, amelynek a bütüjén egy nyugdíjba romlott szekérkerék látható. Ősi szokás a Mezőségen az effajta gólyacsalogatás. Fölépül a ház, tetejére fészekalapnak fölkerül a kerék, aztán sok idő múlva összedől a ház, a kerék még mindig üresen áll, de míg jönnek és mennek a gólyák, a reménység is marad. Volt eset rá — emlékszem gyermekkoromból —, hogy lélekszakadva rohant a gyermek az apja után a kocsmába: „Jöjjön, édesapám, a gólyák a kerékre hordják az ágat, s kelepeinek.” Az ember pedig rohant észveszejtve, nagy táncos léptekkel, olyan örömmel, amit csak a várakozás hozhat. Kiadósán és türelemmel — a híres angyalival — várni, vonatot, gólyát, valamely hivatalnok ábrázatát lesni, vagy éppen egy török hódoltság végét kivárni, ehhez a parasztok értenek igazán. Minden leckék közül ezt kellett a legjobban megtanulniok. A rostokolást. Nem a reményvesztettek szunnyatagsága ez, miként egyesek gondolnák, bár nem is a szerelmesek célratörő epekedése. Ügy sejtem: valamilyen titkos kapcsolat inkább az eljövendővei, az idő mélyén érlelődő valósággal. A mesebeli gyermekkel, aki sír, kiabál az anyja méhében, akivel már beszélgetni lehet: „Várd ki, fiam, az idődet!” Számos példa mutatja, miszerint a népmese is a várakozás művészete. Egyszer csak hazajön győztesen, oldalán a királylánnyal, az a legkisebbik fiú. Öcsém gyakorta kibandukol a falu végére, ahol az élet nagy vándorlása zajlik. Leül a sánc martjára, s napraforgómagot rágva lesi kitartóan az útkanyart. — Kit vársz? — kérdik az emberek. — Bátyámat. — Hát jön-e? — Jönnie kell. És vár sötétedésig. Hónapok múlnak el, és ha egyszer megérkezem, ő az első, aki a nyakamba borul: „Ejnye, mióta várlak!” A szemrehányás mellett arcán megvillan az elégtétel öröme is: lám, kifogott rajtam. A sáncmarti rostokolás erejétől nem lehet őt megfosztani. Akárcsak nagyapámat, aki reggelénte kitelepedett a tornác fájára, s behúzott nyakkal, Gandhi türelmével várta, míg a tyúk a ketrecből előjön, tollászkodik, szemelget, s végül — déltájt — megtojik. Akkor aztán nyargalt a boltba egy pakli dohányért. Az ötvenes évek tükrében apámat sem látom másként, csak hivatali ajtók előtt várakozva, adócsökkentés hírét szimatolva, a száraz botot lesve, hogy kivirágozzék. Végül a bot valóban lekerült a hátáról. Móricz csugari parasztjai a várakozás groteszk formáival keltenek harsány hangulatot, tragikomikusát inkább, mint vígjátékit. Hányszor elnézhetjük őket ma is, amint tarisznyából köröm közül falatozva, a doktor urat, ügyvéd urat, az agrárfelelős elvtársat várják reggeli szürkület óta. Ez a türelem néha, láthatatlan formát öltve, a lélek legmélyére húzódik vissza, elfészkeli magát az életérzésben. Ez a hosszabb időre való berendezkedés hozza aztán a meglepetéseket. Itt Marosvécsen is, ahol a művelődési ház előtt helyi és környékbeli emberek várakoznak a népgyűlés megkezdésére. Csöndesen beszélgetnek, szivarozgatnak, latolgatják a kezdés esélyeit. Érdemes-e vajon várakozni, ha már a szomszéd falusiak — mert miattuk az időhúzás — még mindig nincsenek itt? Már hogyne lenne érdemes! — erősíti valamelyik, s menten példát hoz föl. Valamelyik sógora a háború utolsó esztendejében kilépett a házból, hogy enni adjon a kutyának, majd visszajött aztán — hét esztendő múlva. Ugyanis az a balszerencse érte, hogy beráncigálták egy — szökés miatt — hiányos létszámú fogolycsapatba. — De visszakerült, uram! És enni adott a kutyának. — A lemondást valóban nem szabad elhamarkodni. Még a hegyek is elmozdulnak a helyükről. Hát akkor az ember sorsa! Hogy magam is közéjük s a szóba elegyedem, tudtomra adatik, miszerint ebben a faluban névrokonaim vannak, ha ugyan nem vérségiek. Az egyik máris előkerül, messziről lobogó rokoni érzülettel és fejcsóválva: no, lámcsak, mi minden megesik. Parolázunk nagy lendülettel, s olyanformán
