Calvin Synod Herald, 1973 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

11

A hódmezővásárhely-ótemplomi bibliakör egy 1946-i összejövetelén megdöbbenve adtuk tovább egymásnak a hírt, hogy hűséges tagunk, Hadady néni leányát és vejét Indonéziában a japánok szörnyű kegyetlenséggel kivégezték.

Dr. Cseszkó Gyula és felesége, sz. eőrhalmi Hadady Emma, a 20-as évek második felében Leidenben tanultak, s 1931-ben egyik holland református miszsziói tanács a Fülöp-szigetek és Celebesz közötti szigetvilágba küldötte ki őket mint orvos-misszionáriusokat. Jáva szigetén nyert trópusi átképzés után 1932 karácsony szombatján érkeztek meg első állomásukra, Sanghi szigetére. Dr. Cseszkóék voltak az első, Európában képzett orvosházaspár, akik e kiterjedt szigetvilágban megszervezték annak rendszeres orvosi gondozását.

Isteni elhívatásuk tudatában teljes szívvel-lélekkel szentelték oda magukat e célnak. Átszervezték az addig amatőr módon ellátott missziói klinikákat, gondoskodtak szakképzett személyzetről és gyógyszerellátásról, s az orvos előre meghirdetett menetrend szerint, melyhez fanatikus kötelességérzettel ragaszkodott, kis segédmotoros csónakjával rendszeresen látogatta a szigetvilág klinikáit. Scherrer J.E.E. svájci misszionárius azt írta róla:

„Semmi nem tudta visszatartani, sem az időjárás, sem a viharos tenger. Makacs kötelességérzettel ragaszkodott útitervéhez, s még a hajó személyzetet is bámulatra ragadta.”

Szolgálatában, gyakran megfelelő orvosi szerszámok nélkül, ,könnyű kézzel’ dolgozott. S ezt Isten áldásának tekintette. Gyógyult betegei hálálkodását szelíden utasította vissza, s Istenre irányította tekintetüket:

— Ne nekem köszönjétek, hanem Istennek, Aki engem megáldott, hogy mint az Ő eszköze, szolgáljak Neki a ti gyógyításotokkal.

Nagy vállalkozásuk volt a tahoenai kórház építése, melyben Dr. Cseszkóné, ki építésznek készült, tehetséges és hűséges segítőtársnak bizonyult. Megépült a poliklinika, női- és férfi-osztály, csecsemő- és gyermek-osztály, a műtő és gyógyszertár, végül az adminisztrációs épület, a Cseszkó-gyermekek nyelvén „Édesanya szakosztálya”. Az orvosné ugyanis, aki először a kórház ,,mindenese” volt, s főképpen a háztartást vezette, az új, nagy kórházban az adminisztrációt s a pénzügyeket intézte. Gyermekei visszaemlékezése szerint

— Édesapa volt az idealista, Édesanya a realista. Ha nem volt gyógyszer, Apa ideges lett. Anya csöndesen azt mondta „Várjunk a következő hajóra.” De okos asszony volt ő a világ szerint is. Gazdag kínaiaknak nagy számlákat küldött, akik azt nem is bánták: szívesen fizettek. A szegény bennszülötteknek pedig kicsi számlákat írt. Azok csak egy-két tojással fizettek. S mindenki boldog volt.

— Mikor Édesapa ideges volt . . . szól a gyermeki visszaemlékezés, — szüléink magyarul beszéltek. Ritkán, de a növekvő gondok közt egyre gyakrabban. Munkatársaik tréfásan azt mondták: „Kínaiul beszéltek”. Persze tudták: az orvosék ,kínai’ nyelve magyar.

A család visszaemlékezéseiből bepillantást nyerünk magánéletükbe: bár kényelmes lakásuk volt, szüleikkel együtt szinte állandóan a kórházban voltak: orvosi problémákat ,ettek és ittak’. Résztvettek a szultánokkal és maharadzsákkal ékesített bennszülött társadalmi életben. Megfigyelték a szigetlakok életét, gondolkozásmódját, babonáit: a szentjánosbogárként visszajáró lélekről, a koporsóra ugró fekete macskáról, stb. és megjegyzik: ,,Keresztyének voltak ezek a jó szigetlakok, mégis, legtöbbjük, gyermekesen babonás.”

A japánok a háború későbbi szakaszában szállották meg ezeket a szigeteket. Eleinte barátságosak voltak, s különösen az angolul is beszélő japán tisztekkel az orvoscsalád jó kapcsolatot tartott fenn. A Cseszkó-gyermekek írják:

„Jól kijöttünk velük. Apánk nem tanított bennünket arra, hogy bárkit is gyűlöljünk. Olykor pártikat rendeztek s legendákat, némajátékokat adtak elő színpadon, majd megvendégeltek bennünket. Ez a boldog világ két évig tartott.”

„Aztán a dolgok szomorú oldalával is megismerkedtünk . . . Mikor a japán flotta nálunk horgonyzott, bombázások következtek. Láttuk, amint a kicsi emberek hullottak a tengerbe. Mi csak bambuszfalú óvóárkokba rejtőztünk. A templomharang gyors kongása jelezte a bombázás kezdetét, a lassú kongatás a végét. Apa nem menekült el a bombázás elől. Szolgálati helyén maradt s kezelte a sebesülteket. Mikor meghalt valaki, megszólalt a templom harangja. A harang egyre gyakrabban szólt.

Gyógyszernek egyre nagyobb híjjával voltak. A hajóközlekedés is megszűnt. Az orvos maga ment el segédmotoros kis vitorlásával Celebeszre, hogy élete kockáztatásával és személyes megjelenésével a japánoktól gyógyszert kolduljon. Ha nem is sokat, de egy-egy keveset mindig sikerült hoznia.

Elkerülhetetlen volt azonban, hogy Dr. Cseszkó keresztyén embersége összeütközésbe ne hozza őket a japán nacionalista militartizmussal. Azoknak nem tetszett, hogy egyszerű betegeket és háborús sémiteket személyválogatás nélkül, fajra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül egyaránt gyógyított. Megmondta a japán hatóságoknak, hogy ő, orvosi hivatásának erkölcsisége szerint segít mindenkin, akár fehér, sárga vagy fekete. Taktikai hibát is követett el az orvos: nem hajlongott japán etikett szerint és nem tűzte ki a japán zászlót. Leginkább azonban azzal hívta ki maga ellen a megszállók haragját, hogy elhurcolt európaiaknak gyógyszert és élelmiszert csempészett be az intemálótáborokba. S ezzel kezdődött temérdek megpróbáltatásuk.

Dr. Cseszkót 1944-ben egy áprilisi hajnalon felriasztották és öltözetlenül elhurcolták. Szeptemberben Tomsen Lana-ba vitték a súlyos politikai bűnösök internálótáborába. Embertelen bánásmódban része-A Maláj misszió magyar mártírai