Calvin Synod Herald, 1973 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
10 CALVIN SYNOD HERALD Qyörkénél nem történt csoda? 1672. október 26-án volt a „gyürkéi veszedelem”. I. A szegény bujdosók, akik a Wesselényi összeesküvés után Erdélybe menekültek, 1672 őszén elhatározták, hogy hazatérnek a királyi Magyarországba. Semmi józan okuk nem volt a visszatérésre, hiszen a „faisten imádó német Néró” (ahogy maguk közt Lipót császárt emlegették), nemcsak, hogy amnesztiát (kegyelmet) nem hirdetett, hanem ellenkezőleg küldte, egyre küldte Magyarországba az új német csapatokat és az új hóhérokat, hogy koholt vádak alapján minél több magyart végezzenek ki, mégpedig kiváltképpen a protestánsokat, mert mint mondta, inkább légyen a királyi Magyarország rókák és farkasok tanyája, mintsem hogy egyetlen protestáns is megtűressék ottan. A halott magyar csak a megbízható, mert mint bécsi közszó mondta: a halott magyar már nem harap. . . .És a szegény bujdosók, élükön sok számos prédikátorokkal, tanítómesterekkel, bujdosó deákokkal mégis elhatározták, hogy elég volt immár a számkivetésből, ezen az őszön hazatérnek. Azért határozták ezt el, mert elterjedt köztük s szívükbe mélyen beköltözött az a hit, hogy Isten majd csodát fog tenni érettük. A csoda készen van, csak ki kell nyújtani a szívet és a kezet érte. A szíven hit légyen, a kézben pedig valami alkalmatos hadiszerszám. Ha más nem, egy kasza is megteszi, avagy egy jó csonttörő fokos. Apafi úrék ott bent Erdélyben egyre csitították őket, hogy várjanak még türelemmel, érni kell az időnek. A török is, lám még mindig nem nyilatkozott, hogy segíteni akarja-e őket? S hozzák a híreket, hogy rakja Lipót császár egyre új német hadakkal a városokat, meg a végvárakat, amelyekből ezrével zavarja ki a magyar protestáns végvári vitézeket, megfosztva őket a szolgálattól. „Régi vitézek, próbált legények Rossz becsbe vannak...” Bizony a gyilkos Habsburg kifent késsel várja az ártatlan gerlicét, a gyenge kicsiny bárányt! Az Ántikrisztus részeg immár a szentek véritől, nem fog az bizony kegyelmezni egyetlen hazatérő bujdosónak se. így beszéltek az erdélyi atyafiak, de nem hallgattak rájuk a bujdosók. Hittek, hogy csoda lesz, nem is egy, hanem, ha kell majd több csodát is cselekszik érettük az Isten. Nemcsak, hogy megoltalmazza majd őket, hanem ő általuk tönkreteszi majd a német Góliátot. Akkortájt született ez a nóta: „Verjük által a labancot a más világra, Úgy ád Isten békességet szegény hazánkra!” Hiába mondták az elszánt bujdosóknak higgadt hadielmék, hogy várni kell még, atyafiak, hiszen még vezér sincsen. Nincs egyetlen olyan sem közietek, akinek a neve zászló lehetne, aki fővezér lenne. Csapatvezérek vannak, mégpedig jelesek, mint a török harcokban próbált vén Szuhai Mátyás, Ibrányi Ádám, Kende Gábor, Petrőczy István, Szepessy Pál, kiváló csapatvezetők, de hol van a fővezér, aki egybefogná, irányítaná az egész hadat s akinek a neve egymaga is hadsereggel érne fel? Hiába beszéltek nekik. A sok nélkülözéstől és a sok honvágytól meggyötört bujdosók 1672 őszén csodákban bízva, több mint tízezren kirajzottak Erdélyből régi hazájuk felé. A szívük színig volt hittel s kezeikben erősen markolták hadiszerszámaikat. Puska ugyan alig akadt, kasza, fokos, fustély volt többnyire a fegyverük. II. Az első csoda a Tiszánál történt velük. Tokajnál, ahol a szokott átkelőhely van a Tiszántúlról, a császárnak háromezer katonája várta, leste őket és az összes tokaji várágyúk is mind be voltak irányítva az átkelési pontokra. Vérfürdő készült a bujdosóknak, a császáriak biztosra vették, hogy a felkelők egy szálig elvéreznek majd Tokajnál s egy se jut által közülük a Tiszáninnenre, ahol a királyi Magyarország kezdődik. Vérfürdőt készítettek nekik, de aztán mégse hullt ki egyetlen vércseppjük se. Az történt, hogy a bujdosók között voltak sok százan elbocsátott végvári vitézek, próbált legények, tapasztalt harcosok s ezeknek a lovas felderítői harsányan hersegtek ott a tokaji rév előtt, félrevezették a németet, magukra vonták a császáriak minden figyelmét ott Tokajnál, azalatt pedig pár mérfölddel lejjebb a Tiszánál, a tiszaluci révnél háborítás nélkül békességesen átkelt a Tiszáninnenre a bujdosók egész serege, egyetlen emberveszteség nélkül. Mikor átkeltek a Tiszán (melynek vizéből sokan örömükben sírva ittak vala) az élen haladó prédikátorok, oskolamesterek, deákok megzendítették a huszadik zsoltárt: „Adjad Uram, hogy Te nevedben Az mi zászlainkat Felemeljük nagy örömünkben És adjunk hálákat.. Ott a Tiszaparton prédikációt is hallgattak: Gedeonról, kit cséplés mellől hívott hazavédelmére Isten s Dávidról, aki juhok mellől szólítódott el a hazamentésre. A kassai generális, Spankau, mikor hírét vette, hogy a bujdosók immár átkeltek a Tiszán, gyorsfutárt küldött Bécsbe segítségért, hogy nagyon gyorsan siessenek újabb német ezredek, de nagyon gyorsan ám, mert nemsokára nagy végszámadás kezdődik itten. III. A második csoda Enyickénél történt, Kassához közel. A bujdosók hetek alatt meghódították a Felvidék egy részét, a Sajó, a Hernád mellékét s már a kassai sáncok tetejéről látni lehetett éjszakánként messzi tüzeiket.
