Kaczúr István: A kubikos. Apám regénye - A történelem sodrában 2. (Szentes, 2009)

Előszó

megszerettük egymást, hogy sírva búcsúztunk ősszel. A hároméves csődőr gazdámat nem tűrte meg a hátán. Csak engem. Hiszen hálóhelyem előtte volt a jászolban. Fejem mellett ropogtatta a szénát, zabot. Megcirógattam néha, kockacukorral kínáltam. Ennek fejében eltűrte, hogy a hátára üljek. Csakúgy szőrén. És lovagolva tereltem a pásztorok jószágot, ha kedvem tartotta. Tejes kukoricát evett a tenyeremből cserébe.

Majd következett a második világháború. Fiatal gazdámat elvitték 1941-ben. Nem jött vissza soha. Néhány év múlva újságíróként találkoztam idős édesanyjával. Megismertük egymást.- János fia hogy van?

Könnyek záporoztak a szeméből. Zokogva mesélte el, mi történt.- Kaptunk Jani fiamtól néhány zöld tábori lapot, az volt ráírva: „ Valahol Oroszországban. ” Ennyi jött, más semmi.

Csak az értesítés, hogy János fiam hősi halált halt. „Elesett a hazáért

Azt a reményét is megosztotta velem az én volt kenyéradóm, Győri János édesanyja zokogva, hogy talán majd kőbe vésik fia nevét a hősök szobrára. Tudtommal ezt nem élhette meg. Ismereteim szerint a második világháborúban elesetteknek nem sok helyen állítottak márványoszlopot, belevésve a helybeliek nevét.

Akik ugyanúgy kerültek a világ nagyhatalmainak ügyeibe, mint Kaczúr Péter, az én édesapám 1914-ben. De ne felejtsük: a hősi emlékművek valójában a háborúkat előidéző társadalmak vádlói!

6